A per egyik legfontosabb napjának kezdetén, amikor a merényletek konkrét eseményei kerülnek napirendre, Salah Abdeslam a hallgatás jogát választja. Két óra elteltével azonban a túlélők egyik képviselőjének mégis sikerül vele párbeszédet folytatnia. A fővádlott semmilyen új részletet nem árul el, de azt megerősíti, hogy azért maradt életben, mert a támadáskor maga döntött úgy az utolsó pillanatban, hogy mégsem robbantja fel magát a testére erősített robbanóövvel.
A per kezdete előtt az volt a kérdés, hogy az első számú vádlott beszél-e majd a tárgyalóteremben. Salah Abdeslam szeptember óta végül is sok mindent elmondott, az elmúlt hét hónapban annak a reménye is felcsillant, hogy a leginkább várt tárgyalási napon a terrorkommandó egyetlen életben maradt tagjaként magyarázattal szolgál a támadás éjszakáján történtekre.
Februárban egy fél mondattal utalt már arra, hogy azért maradt életben, mert az utolsó pillanatban meggondolta magát. Akkor azt ígérte, hogy később részletes magyarázatot is ad arra, hogy mi történt – erre emlékezteti a nap kezdetén az esküdtszék elnöke.
A következő órákban Abdeslam a már megszokott ellentmondásos képet mutatja, szavaiból nem lehet kihámozni, hogy a támadás éjszakáján mit miért tett, pedig harmadik meghallgatásának épp ez a tárgya.
„Jó napot, bíró úr! Jó napot kívánok mindenkinek! Ma a hallgatás jogát választom.” – kezdi Abdeslam. Az emberek mozgolódnak, a csalódottság érezhető a teremben. Az esküdtszék elnöke megpróbálja meggyőzni a fővádlottat arról, hogy beszéljen. „Természetesen joga van hallgatni, de hát, nem erről volt szó, s eddig is válaszolt már számos kérdésre. Ez most rosszul veszi ki magát. Szeretnék egy kicsit erősködni” – mondja Jean-Louis Périès. „Én is, elnök úr. Jogom van hallgatni, és nem kell megindokolnom, hogy miért” – válaszolja Abdeslam. „Ha szeretne valamit mondani a felpereseknek, most jött el a pillanat” – próbálkozik az esküdtszék elnöke. „Erre tettem már erőfeszítéseket. Megváltoztattam a véleményemet, adtam információkat, beszéltem, elmondtam dolgokat. Tisztelettel viselkedtem az áldozatokkal szemben. Nem bírom tovább.” „Mégis mit nem bír? És miért?” – kérdi a bíró. „Megvan rá az okom: azért, hogy ne minősítsenek provokátornak.” „Tisztában van azzal, hogy a hallgatása felhozható ön ellen?” – erősködik a bíró. Abdeslam bólint.
A bíró ekkor a nyomozati jegyzőkönyvekből felidézi a merényletek utolsó előkészületeit, a dzsihadista kommandó elindulását Brüsszelből Párizsba, majd azt, hogy a fővádlott mit mondott februárban. A fekete pólót és szájmaszkot viselő Salah Abdeslam továbbra sem kíván reagálni, mintegy két órán át áll, rezzenéstelen arccal maga elé nézve, s csendben végighallgatja az esküdtek, az ügyész, majd a túlélőket képviselő ügyvédek kérdéseit és megjegyzéseit.
A három terrorelhárítási ügyész egyike, Nicolas Le Bris közvetlenül a vádlotthoz intézi indulatos szavait: „Salah Abdeslam, ön azt ígérte, hogy magyarázatokkal fog szolgálni, de mégsem teszi. Sztárnak képzeli magát, szórakozik velünk. Bejelenti, hogy beszélni fog, majd örömét leli abban, ahogy csalódnak a túlélők. Ön ezzel megerősíti, hogy a gyávaság a terroristák védjegye. Egy csipetnyi bátorság sincs önben, ez valóban gyávaság a köbön” – mondja erélyesen.
De ekkor kisebb csoda történik. A túlélőket képviselő egyik ügyvédnőnek empatikus, de egyértelmű szavaival sikerül szóra bírnia a fővádlottat. Az őszülő, hosszú hajú Claire Josserand-Schmidt volt az, aki Abdeslam előző meghallgatásain rávilágított a fővádlott ellentmondásaira. Toleráns szavaiért Abdeslam láthatóan hálás.
Az ügyvédnő – ellentétben a számonkérő hangon megszólaló kollégáival – jóindulatúan emlékezteti Abdeslamot ígéretére, miszerint a megfelelő pillanatban válaszol bizonyos kérdésekre. „Ön megtapasztalhatta, hogy a felperesek között nagyon különböző érzékenységű emberek vannak. Mi az áldozatokat képviseljük, és az áldozatok készek az igazságot meghallgatni. Bár ön makacs, én azért felteszem a kérdéseimet.”
Azt mondta legutóbb – folytatja az ügyvédnő –, hogy letartóztatása óta nem látta az ügy dossziéját.” Abdeslam bólint. „Látta a merényletek helyszínein készült fotókat?” Abdeslam rázza a fejét. Claire Josserand-Schmidt folytatja: „Ön tagja volt a kommandónak, robbanómellényt viselt. Mi visz rá egy embert, hogy egy ilyen döntést hozzon? Magától jelentkezett erre?” A vádlott továbbra is hallgat. Az ügyvédnő ekkor felidézi Abdeslam volt menyasszonyának vallomását utolsó találkozásukról egy étteremben, három nappal a merényletek előtt. A nő azt vallotta, hogy Abdeslam sírt, amikor elváltak. „A Yasminával töltött este a búcsúzásé volt? Ezen az estén a mobilját is kikapcsolta, nem vette fel senkinek, szentelt önmagára időt. Az a benyomásom, hogy nagyon szerette ezt a nőt, igazi szerelem volt, amit maga mögött hagyott. Azért sírt, mert habozott? Tudta, hogy szenvedni fog a menyasszonya, ön akár meghal, akár nem. Szeretném megtudni, tisztában volt-e azzal, hogy ön mekkora szenvedést okoz majd néhány nappal később több tucatnyi szerelmes párnak. Nem válaszol?” Abdeslam rázza a fejét. Az ügyvédő sorolja tovább kérdéseit. „Azért nem hozta működésbe a robbanóövét, hogy ne legyenek halottak, vagy pedig azért, mert félt meghalni?” Csend. „ Az nem jutott eszébe, hogy egy névtelen hívással a rendőrségen megpróbálja megakadályozni mindazt, ami a Bataclanban történt?”
És ekkor, mindenki meglepetésére, Salah Abdeslam magához húzza a mikrofont. „Válaszolok néhány kérdésére, mert megígértem. Nem akartam ma beszélni, mert tudom, hogy az semmin nem változtat számomra. A tények adottak ugyan, de azokat kiemelték a kontextusukból” – kezdi, majd ismételten azzal érvel, hogy a Szíriában végrehajtott francia bombázások civil áldozatainak megbosszulására történtek a merényletek.
A páncél azonban ezzel megtört, s Salah Abdeslam elmeséli élete valószínűleg utolsó intim emlékét. „Szeretnék pár szót szólni a menyasszonyomról. Őszintén szerettem, vele akartam leélni az életemet. Azért hullottak a könnyeim, mert a jövőnkről beszélt, gyerekekről, lakásról. De ekkor én már tudtam, hogy el fogok utazni Szíriába, mert azt mondták nekem, hogy miután szívességet tettem az Iszlám Államnak (azzal, hogy a kommandó tagjait elhoztam Magyarországról és Németországból), súlyos problémáim lehetnek, és hogy számomra is az a legjobb, ha elutazom Szíriába. Tudtam, hogy el kell hagynom a menyasszonyomat”.
Salah Abdeslam akkor törte meg a csendet, amikor úgy gondolta, hogy ezzel a saját javát szolgálja. Megválasztotta, kinek hajlandó beszélni, és azt is, mire válaszol, hogy emberi arcát megmutathassa.
Az ügyvédnő próbálja megőrizni e törékeny kapcsolatot, amelyet lassan alakított ki a vádlottal. „Azt mondta, hogy elköszönt Yasminától, mert tudta, hogy Szíriába megy. Ezt azt jelenti, hogy november 10-én még nem az volt a terve, hogy magára ölti a robbanómellényt?” Abdeslam válaszol: „Igen, pontosan. Amikor Yasminával ebédeltem, fogalmam sem volt arról, mi fog később történni. Csak amikor Franciaországba indultam, hogy kivegyek egy lakást Alfortville-ben november 11-én (ahol a terrorkommandó tagjai töltötték a támadás előtti éjszakát Párizs közelében), akkor mondta a bátyám, Brahim, hogy Abdelhamid Abaaoud (a kommandó vezetője) itt van. Addig nem is tudtam, hogy Abaaoud hazajött Belgiumba. November 12-én találkoztam vele Charleroi-ban. Akkor változott meg számomra minden. Tettem ugyan szívességeket a bátyámnak, de a fordulópont akkor következett be, amikor személyesen találkoztam Abaaouddal” – mondja Abdeslam. „Azaz ekkor fogadta el a küldetést, hogy robbanómellényt viseljen? De hát, egy ilyen döntést alaposan megfontol az ember. Elgondolkodott egyáltalán rajta?” – teszi fel a fontos kérdést Claire Josserand-Schmidt. „Nyilvánvalóan nem, hiszen nem is csináltam végig. Már elmondtam, én döntöttem úgy, hogy nem indítom be az övemet. De nem gyávaságból, nem félelemből. Hanem, mert nem akartam, ez minden”.
Az ügyvédnő ekkor azt szeretné tudni, hogy miután a támadást követően sikerült visszamenekülnie Belgiumba, Abdeslam miért mondta a terrorcsoport tagjainak, hogy nem működött a robbanómellénye. „Szégyelltem magam, amiért nem csináltam végig. Féltem a többiek tekintetétől. Csak 25 éves voltam, egyszerűen szégyelltem magam.”
A támadás estéjén Abdeslam szállította a helyszínre a Stade de France nemzeti stadionnál magát felrobbantó három öngyilkos merénylőt, majd Párizs északi részén hagyta a gépkocsit. Ezután az egyik déli elővárosban, Chatillonban töltötte az éjszakát. Robbanóövét, amellyel a nyomozók szerint feltételezhetően a metróban kellett volna felrobbantania magát, tíz nappal később ebben az elővárosban találták meg egy kukában.
Egy tanúként beidézett szakértő elmondja, hogy a robbanóöv nem működött, de az nem volt megállapítható, hogy a dzsihadista megpróbálta-e működésbe hozni vagy sem. Hozzáteszi, hogy amikor megtalálták, a szerkezetből hiányzott az indítógomb és az elem is.
Abdeslam ekkor egy újabb anekdotával áll elő. Elismeri, hogy a kivetítőn látható robbanóövet ő viselte, de állítja, hogy ő mindent megtett azért, hogy november 13-án minél kevesebben halljanak meg.
„Elnök úr, továbbra is szeretnék élni a hallgatás jogával, de egy információval még szeretnék szolgálni. Az övemet olyan helyen hagytam, ahol nem sok esély volt arra, hogy bárki is hozzányúljon. Levettem róla az indítógombot és kivettem belőle az elemet. Ha ezt nem teszem meg, akkor bárki, még egy nő is, akár véletlenül is bekapcsolhatta volna.”
„Most legalábbis ezt állítja” – jegyzi meg hitetlenkedve a bíró. „Ön meg most bizonyította be, hogy jól tettem, hogy nem válaszoltam a kérdéseire” – mondja Abdeslam láthatóan felzaklatva attól, hogy az esküdtszék rendszeresen kétségbe vonja válaszainak hitelét. Jean-Louis Périès még megpróbálja folytatni Salah Abdeslam meghallgatását, ám ő végleg elhallgat.