A terrortámadásokat végrehajtó kommandó egyetlen túlélője, Salah Abdeslam első részletes meghallgatásán azt próbálja elhitetni, hogy azért maradt életben, mert az utolsó pillanatban meghátrált, és nem hozta működésbe a testén viselt robbanómellényt. Nyolc órán át tartó vallomástételén a fővádlott ugyanakkor továbbra is az iszlám fundamentalizmust hirdeti, miközben elismeri, hogy a szabályait maga sem tartja be. Ám a nap végére teljesen belefárad saját ellentmondásaiba.
A per kezdete óta öt hónap telt el. A több, mint ötszáz fős tárgyalóterem és a sajtószoba is megtelik a fővádlott első részletes meghallgatására, sokan állva követik a tárgyalást. Salah Abdeslam késve érkezik a terembe, minden szem rátápad. Fehér maszkot visel, zakója alatt frissen vasalt fehér inget, szakálla rövidre vágva. Láthatóan tisztában van azzal, mekkora várakozás előzi meg vallomását, mosolygós, udvarias, mintha élvezné, hogy ma övé a főszerep.

Az elmúlt hat évben Abdeslam megtagadta a vallomástételt a rendőrök előtt. A per elején, amikor a magánzárkában töltött hosszú idő után először állt emberek előtt, provokatívan viselkedett, az első napokban rendszeresen szót kért azért, hogy iszlamista nézeteit hangoztassa. Novemberben már válaszolt a személyét érintő kérdésekre, mostanra pedig láthatóan felkészült arra is, hogy minden kérdésre figyelmesen válaszoljon, bár, amikor a mikrofon elé áll, azzal kezdi, hogy az utolsó pillanatig habozott, megszólaljon-e. Majd, mielőtt az esküdtszék elnöke feltenné első kérdését, jelzi, hogy először szeretne nyilatkozatot tenni.
Néhány nappal ezelőtt az a szociális munkás, aki a molenbeeki önkormányzaton hét éven át a radikalizáció visszaszorításáért volt felelős, arról beszélt az esküdtszék előtt, hogy a radikalizáció egyik legfőbb ismérve a polarizált gondolkodás. Az, amikor valaki a valóságot csak ellentétekben tudja elképzelni: „ők ellenünk” vagy az „áldozatok és hóhérok” felosztás szerint. Salah Abdeslam ennek az iskolapéldája, képtelen azokat a konfliktusokat önmagában feloldani és megmagyarázni, amelyek a világ megosztó felfogásából fakadnak.
Az első kétértelműséget saját dzsihadista karrierjének kudarca okozza. 2015. november 13-án a tíz öngyilkos merénylő közül egyedül Abdeslam nem teljesítette küldetését. Mielőtt a teljes hallgatás stratégiáját választotta volna, letartóztatását követően a belga rendőröknek azt állította, hogy az utolsó pillanatban úgy döntött, mégsem robbantja fel magát a testére erősített robbanóövvel. Egy szakértői vélemény megállapította, hogy a robbanóöve, amelyet egy szemetes kukába dobott ki, nem működött, de az nem volt megállapítható, hogy ő megpróbálta-e egyáltalán bekapcsolni. Egy utóbb megtalált levelében Abdeslam azt írta az Iszlám Államnak, hogy próbálta ugyan, de az nem működött.
Hat éve őrlődik amiatt, hogy a saját magáról kialakult képe nem egyeztethető össze azzal, amit a történtekről állít. Azt mondja magáról, hogy az Iszlám Állam harcosa, ugyanakkor azt is állítja magáról, hogy dezertőr. A vallomástétel előtti nyilatkozatában legalábbis ezt erősíti meg.
„Fontosnak tartom elmondani, hogy nem öltem meg senkit, nem sebesítettem meg senkit, egyetlen karcolást sem okoztam senkinek – mondja. – A terrorügyekben hozott ítéletek mégis szélsőségesen szigorúak azokkal szemben, akik senkit nem öltek meg vagy sebesítettek meg. Megértem, hogy az igazságszolgáltatás példát akar statuálni, de üzenetet is kellene megfogalmaznia. Hiszen így legközelebb, amikor valaki egy 50 kilogrammnyi robbanóanyaggal töltött bőrönddel felszáll a metróra, de az utolsó pillanatban meggondolja magát, azt fogja érezni, hogy akkor sincs bocsánat, nincsenek jogai, bebörtönzik és megalázzák, mint most engem. Azt, aki nem ölt meg senkit, nem volna szabad elítélni, még akkor sem, ha az Iszlám Állam vezetőiről lenne szó!”
Az esküdtszék elnöke felhívja a figyelmét, hogy még nem született ítélet az ügyében.
„A magánzárkában a nap 24 órájában azon agyal az ember – folytatja Abdeslam –, hogy nem kellett volna-e inkább bekapcsolnia a robbanószerkezetet, nem lett volna-e jobb mégis végigcsinálni. Az Iszlám Állam harca szerintem legitim, támogatom a saríát, de attól miért lennék én veszélyes? Ha holnap szabadon engednének, én mitől lennék veszélyes a társadalomra?” A hallgatóság döbbent csendben figyel, vannak, akik kínjukban elnevetik magukat a vádlott szavai hallatán.
Az ideológiai elkötelezettség és annak tettekben való megnyilvánulása közti ellentmondás a szíriai konfliktus kezdete óta kíséri Salah Abdeslamot. „Humanizmusom fordított a Közel- Kelet és Szíria felé, eleinte nem volt szerepe a vallásnak. Láttam szenvedni az embereket, miközben én kényelmesen éltem, s élveztem az életet – emiatt bűntudatot éreztem. Nem tudtam magam rávenni, hogy elutazzam Szíriába, mert túlságosan kötődtem Belgiumhoz, a családomhoz, a menyasszonyomhoz. Esténként viszont sírtam, amikor a szíriai testvéreimre gondoltam. Úgy éreztem, hibát követek el, ha nem teszek semmit”.
A dzsihadista propaganda épp erre a lelkiállapotra játszik rá, és vonzza magához a fiatalokat. Abdeslam is hamar elkezdett érdeklődni az iszlám politikai üzenetei iránt, és feltételek nélkül magévá tette az Iszlám Állam által felkínált totalitárius gondolatokat. „Én úgy látom, hogy a Nyugat ráerőlteti a világra saját ideológiáját és értékrendjét. Sok muzulmánt öltek meg a nyugati katonai bázisokról indított támadások során, ez nekünk, muzulmánoknak megalázó”.
„De ott van a Szabad Szíriai Hadsereg is, amely szekularizált ellenzék” – szól közbe az esküdtszék elnöke. „Ők a demokráciáért harcolnak, az Iszlám Állam viszont az iszlám rendet akarja a Földön megvalósítani” – válaszolja Abdeslam. „Az egész világon?” – kérdi a bíró. „Nem tartunk még itt, de velünk vagy nélkülünk, de győzni fog. Hogy meddig jut el, azt nem én döntöm el. Isten szétválasztotta a Nyugatot és a Keletet, azért, hogy mindenki a saját területén éljen az értékei szerint” – fejtegeti a vádlott. „Na de hát mégiscsak civilekre támadnak” – emlékezteti a bíró. „Mindenki maradjon a saját területén” – mondja Abdeslam.

Majd azzal folytatja, hogy miután nem ment Szíriába Bassár el-Aszad rezsimje ellen küzdeni, Európában akart a „védelmi dzsihádban” részt venni. Szerinte az Iszlám Állam nem azért akart katonai akciót végrehajtani Európában, hogy „a fekete zászlaja lengjen Franciaország felett”. „A merényletek célja az volt, hogy véget vessenek a bombázásoknak, amelyek miatt egyre csökkent az Iszlám Állam területe” – mondja. „Civilek ellen. Ez nem nevezném katonai akciónak” – vág közbe az esküdtszék elnöke. „Az Iszlám Államnak nincsenek repülői vagy drónjai, azzal dolgozik, amije van. Ha bombázna, az civilizáltabb lenne? De nem akarok senkit megbántani, csak szeretném elmagyarázni…” – mondja visszafogottan Abdeslam. „Szemet szemért, fogat fogért?” – kérdi a bíró. „Így van. Maguk civileket támadnak, ők ugyanígy tesznek.”
Jean-Louis Périès ekkor megkérdezi, hogy az olyan kegyetlenségek, mint a videón rögzített lefejezések sem vezették arra, hogy kételkedjen az Iszlám Államban. Abdeslamnak erre is van válasza: „Itt Franciaországban is, mielőtt Mitterrand eltörölte a halálbüntetést, voltak lefejezések, és az emberek többsége azokat támogatta.” A bíró emlékezteti, hogy a halálbüntetést demokratikus bíróságok mondták ki, és soha nem vették filmre propaganda célból. „És mi van a rabszolgatartással?” – kérdi a bíró. „Az már az iszlám előtt is létezett – magyarázza Abdeslam. – Sőt, az iszlám javított a helyzeten a szabályok megalkotásával. A rabszolgaság társadalmi státusz az iszlámban.” „Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel minden muzulmán egyetért – mondja a bíró –. A rabszolgaságot eltörölték már a világ minden országában.” A vádlott ekkor a radikális katekizmust idézi, láthatóan nem tudván arról, hogy a jazidi nők rabszolgasorban tartása a dzsihadista vezetők között is heves viták tárgya. „Az iszlámon belül soha nem fogják eltörölni – fakad ki Abdeslam –, ezt kell az embereknek megérteniük! Nem fogunk a vallásunkon változtatni csak azért, hogy másoknak örömet szerezzünk”.
A túlélőket képviselő egyik ügyvéd, Claire Josserand-Schmidt, az ötödik órában felteszi az egyik legalapvetőbb kérdést: hogyan lehetséges, hogy egy füvező és bulizó belga fiatalember egy nap fegyvert ragad. „Félelemből. Félek istentől, a pokoltól, a bűnhődéstől, s egyszer csak tudatosodott bennem, hogy muszáj részt vennem a dzsihádban a testvéreim támogatása érdekében – hangzik a válasz. – Nem voltam elég állhatatos az imádkozásban, szerettem bulizni, a háború azonban isten felé fordított, még ha nem lettem is megszállottan vallásos”.
Az ellentmondást Salah Abdeslam életmódja és az általa hirdetett értékek között több ügyvéd is felemlíti, mondván, hogy miközben a vádlott nyíltan pártolja a saríát, annak elveit egyáltalán nem gyakorolja. Ahelyett, hogy felismerné a saját ellentmondásait, az iszlamista propagandából tanultakat ismételgeti. Nem érkezik egyenes válasz: „Allah törvénye tökéletes. Ha e helyett mást alkalmaznánk, az azt jelentené, hogy azzal jobban lehet törvénykezni, mint Isten törvényével, ez pedig sértés. Ezért ragaszkodunk mi a saríához, pont úgy, mint önök a demokráciához. Nem engedünk belőle. De én nem akarom megsérteni önöket. Nem vagyok kommunikációs szakember, egyszerűen csak őszinte próbálok lenni, szeretném, ha önök is megértenék a dolgokat”.
„De az a benyomásunk, hogy az ön életében semmi nem változott, ön továbbra sem a saría által előírtak szerint él. Ezt hogyan magyarázza?” – kérdi az ügyvédnő. „Hát ez jó kérdés” – mondja Abdeslam, elismerve, hogy szeretett kaszinóba és éjszakai szórakozóhelyekre járni. – „Igen, tiszta inget vettem, beparfümöztem magam, elmentem szórakozni azokba a kávéházakba, ahol másnap a merényletek történtek”. „De hisz az ön élete a bulizásról, a haverokról szól! Mindenki nagyon kedves embernek ismerte önt, miközben részt vett a merényletek előkészítésében. Mintha két életet élt volna”. Salah Abdeslam már nagyon fáradt, tekintetén az látszik, hogy nem érti az ellentmondást, elhallgat. „Hagyom, hogy elképedjen saját magán!” – mondja az ügyvédnő.