A per tunéziai vádlottja, Sofien Ayari őszintén és egyértelműen elmagyarázza, hogy politikai okokból csatlakozott az Iszlám Államhoz, de hozzáteszi, már nem biztos abban, hogy jól választott.
2015 nyarán Osama Krayem és Sofien Ayari együtt indult el Szíriából a menekültek útvonalán a németországi Ulmba, ahol a fővádlott, Salah Abdeslam várt rájuk, és gépkocsival vitte őket a terrorcsoport egyik brüsszeli búvóhelyére. Krayem svéd állampolgár, 23 éves volt ekkor, Ayari tunéziai és 22 éves. Mindketten harcoltak Szíriában az Iszlám Állam soraiban, és mindketten súlyosan megsebesültek. Felépülésük után választotta ki őket a dzsihadista szervezet „európai küldetésre”. A párizsi terrortámadások estéjén, 2015. november 13-án bizonyíthatóan az amszterdami repülőtéren jártak, a vád szerint ott kellett volna terrortámadást végrehajtaniuk, de valamiért nem tették meg.
Krayem és Ayari ugyanazt a dzsihadista utat járta meg, majdnem egyidősek, mindkettőjüket terrortámadásban való bűnszövetkezettel vádolják, amiért életfogytiglani szabadságvesztést kaphatnak. Ennek ellenére teljesen másképp viselkednek az esküdtszék előtt. Osama Krayem előzetesen úgy nyilatkozott, hogy beszélni fog, de végül a hallgatás jogát választotta, s január óta nem is jelent meg a tárgyaláson. „Itt senki nem próbálja megérteni, hogy mi történt, és nem akar tényleges válaszokat hallani – írta az esküdteknek. – Azt érzem, hogy mindannyian szerepet játsszunk, és ez a per egy színjáték. Mivel már nem gondolom, hogy ha beszélek mindarról, amivel vádolnak, bármit is változtatna a bíróság ítéletén, úgy döntöttem, hogy többet nem szólalok meg a perben.”
Sofien Ayari eredetileg azt tervezte, hogy nem mond semmit, de végül úgy döntött, hogy inkább magyarázatot ad arra, miért lett dzsihadista. Osama Krayem ez alkalommal bejön a terembe, hogy meghallgassa a tettestársát.
„Nem akartam beszélni, úgy gondoltam, hogy nem ér semmit, de megváltoztattam a véleményemet – kezdi a vallomását a tunéziai vádlott. – Öt héten át hallgattam az áldozatok tanúvallomását, és megfogott egy ott elhangzott kérdés. Az egyik áldozat édesanyja – aki hasonlít az én anyámra – arról beszélt, hogy e per vádlottjai, akiket kiskorukban akár ő is ringathatott volna, vajon mitől váltak angyalokból szörnyekké. Hát a legkevesebb, hogy erre a kérdésre válaszolok, azt gondolom, hogy ennyivel tartozom.”
A tuniszi középosztálybeli családban nevelkedett, volt mérnökhallgató az ezt követő hat órában választékos franciasággal beszél arról, ami „akkoriban a fejében volt”.
Ayari 21 éves korában, 2014. decemberében felült egy Isztambulba tartó repülőgépre, de szüleinek nem mondta meg, hogy Szíriába készül. „Egyből az Iszlám Államhoz csatlakozott?” – kérdi az esküdtszék elnöke. „Igen” – válaszolja. „Miért?” „Hogy harcoljak.”
A hosszú szakállt viselő Ayari azt állítja, hogy politikai meggyőződésből ment Szíriába, a vallás nem játszott ebben szerepet. Diákként nagy hatással volt rá a Tunéziában kirobbant arab tavasz, amely végigsöpört a Közel-Keleten. „A politika mindennapos téma lett köreinkben, szolidaritást éreztünk és dühöt – mondja. – Ki akartuk fejezni együttérzésünket a szíriai emberekkel”. Kiemeli, hogy akkoriban az Iszlám Állam katonáinak legitimitásuk volt a szemében. A szíriai Homszban harcolt, ott sérült meg. 2015 tavaszán átszállították Rakkába, ahol négy műtéttel helyreállították szétlőtt állkapcsát. Állítása szerint nem találkozott a párizsi merénysorozat elkövetőivel, akik pedig akkoriban ugyancsak ott tartózkodtak, mégis pont erre az időszakra teszi a Nyugat ellen fordulását, amit pusztán a Rakka elleni bombázásokkal magyaráz.
„Leginkább a rombolásokat láttam – folytatja. – Nem értettem a helyzetet. Amikor harcrolni indul valaki, és meghal mellette egy katona, az gondolja, hogy ez az ő választása volt, de amikor azt látja az ember, hogy pánikba esett emberek menekülnek megalázottsággal a tekintetükben, akkor tehetetlennek érzi magát. Efféle erőszakra nem voltam felkészülve, olyan dolgokat gerjesztett bennem mindez, amit nehéz kezelni. Az érzelmeimet követtem. És amikor egy nap azt mondták nekem: máshol van rád szükségünk, én elindultam. Senki nem kötelezett erre, nem volt ebben semmi külső kényszer”.
Azt már nem hajlandó elárulni, ki választotta ki a küldetésre. A vád azt gyanítja, hogy Oussama Atar volt az, a merényletek feltételezett megrendelője, s a per legfőbb vádlottja (akit annak ellenére vádlottként kezelnek, hogy dróntámadásban 2017-ben megölte az amerikai hadsereg). „Valami Abou-nak hívták” – mondja Ayari a megrendelő harci nevét említve. Azt állítja, hogy nem tudta pontosan, miért küldik Európába, indulásakor azt nem közölték vele.
„Mégiscsak azért küldték, hogy ott folytassa a harcot, és merényleteket kövessen el! Ezt csak nem tartották titokban?” – jegyzi meg az esküdtszék elnöke, emlékeztetve arra, hogy ugyanekkor, ugyanott, ugyanilyen küldetéssel bízták meg a többieket is, akik a párizsi merényleteket végrehajtották. „Válaszoljon igennel vagy nemmel” – erősködik Jean-Louis Périès. „Nem módosítom a válaszomat. A dolgok nem ennyire egyszerűek, elnök úr” – válaszolja a vádlott. „Elítéli a merényleteket?” – folytatja a bíró. „Elítélem az ilyen jellegű dolgokat mindkét oldalon.”
A nemzetközi koalíció beavatkozásával magyarázza a merényleteket, és személy szerint Francois Hollande francia elnök „hazugságaival”, akárcsak, mint korábban Salah Abdeslam. Ayari azonban pontosabban fogalmaz: „Én nem voltam ott november 13-án Párizsban, most mégis itt ülök a vádlottak padján. Nem legitimizálja azt, amit tettem, de mikor döntéseket hozunk, vállalni kell azokat a végsőkig” – fogalmaz. „Akkor mégiscsak elítéli a merényleteket?” – kérdi a bíró. „Nem az a kérdés, hogy igazunk van-e” – tér ki a válasz elöl a vádlott.
Az ügyészek, majd a túlélők képviselői is megpróbálják a vitát a vallási radikalizációra visszaterelni, mert meggyőződésük, hogy a merényletek elkövetését elsősorban az motiválta. Sofien Ayari egyre idegesebb lesz, nem tud szót érteni a kérdezőkkel. „Megértem, hogy a válaszaim nem elégítik ki önöket, de semmi értelme ugyanazokat a kérdéseket ismételgetni, amelyek az önök gondolkodásmódjába illeszkednek. – Majd így folytatja: – Nemcsak Szíriában, máshol is megtörténhetett volna mindez, akár Líbiában vagy valahol Afrikában. A háború mindig mocskos, és mindig nyomokat hagy az emberben. Úgy vélem, hogy egész életemben végig fog kísérni. Senki nem kényszerített arra, hogy elhagyjam a hazámat, és Szíriába menjek harcolni. De tévedhetünk, hozhatunk rossz döntéseket egy adott helyzetben. Én egyben látok mindent, amit tettem, amióta elindultam Tunéziából. Azok után, amiket átéltem, rájöttem, hogy az eredmény nagyon messze van az eredeti szándéktól, de a szándékok és cselekvések nem mindig egyeztethetők össze. És ítélkezni nem az én dolgom.”
Nem tudni, hogy a La Belle Équipe kávéház teraszán megölt Lamia Mondeguer édesanyja, az egyiptomi származású Nadia, aki Sofien Ayarit a saját anyjára emlékeztette, végighallgatta-e a teremben a vádlott hosszúra nyúlt érvelését. Az asszony október 5-én tett vallomását így fejezte be: „Mindennel együtt azt kérem a védelemtől, hogy végezze rendesen a munkáját. És ezt egészen őszintén mondom”.