Továbbra is az iszlám radikalizáció körüli vita köti le az esküdtszéket. A valláshoz való viszony és a radikalizálódás problémája a fővádlottak szempontjából, akik bizonyítottan részt vettek a terrortámadásban, inkább elvi és intellektuális kérdés, ám az ítéletet nem befolyásolja. Ugyanakkor a vád azon mellékszereplői számára – akik kisebb-nagyobb szívességeket tettek barátaiknak és ismerőseiknek, így a merényletsorozat tettestársaivá váltak – jogi szempontból ez lényegi kérdés. Közülük a szabadlábon védekező Hamza Attou-t és Ali Oulkadit egymást követően hallgatja meg az esküdtszék.
Mindketten Brüsszel Molenbeek negyedéből származnak, nem iszlamisták, viszont rendszeresen megfordultak a Les Béguines bárban, amelynek tulajdonosával, Brahim Abdeslammal szoros barátságba kerültek a merényleteket megelőző években. (Brahim Abdeslam a párizsi kávéházak elleni terrorkommandóban kamikázeként meghalt.) A támadás előkészítésével nem vádolják őket, de azzal igen, hogy mindketten segíttek a menekülésben, majd a bujkálásban a támadást végrehajtó terroristák egyetlen túlélőjének, Salah Abdeslamnak.
Az esküdtszék először is arra kíváncsi, hogy elkerülhető lett volna-e a tragédia, ha a két gyanúsított időben leleplezi Abdeslamék iszlamizációját.
Az akkoriban alig 21, most 27 éves Hamza Attou, aki a bár pincére és drogdílere volt, állítja, hogy semmilyen jelét nem látta annak, hogy Brahim iszlamista lett. „Nekem ő nem volt radikális, sőt, azt is mondanám, hogy nem volt vallásgyakorló. Még csak nem is imádkozott” – mondja. Ha lehet hinni Attou-nak, akkor Brahim Abdeslam nem vallási meggyőződésből lőtt le kalasnyikovval ártatlan embereket, majd robbantotta fel magát a párizsi kávéházban.


A tíz évvel idősebb Ali Oulkadi viszont emlékszik arra, hogy a bártulajdonos dzsihadista propagandavideókat nézegetett a laptopján, és hallotta azt is, amikor megvetően beszélt a „hitetlenekről”. De ez Oulkadit különösebben nem aggasztotta, mivel – ahogy mondja – „sajnos Molenbeekben ez mindennapos volt, gyakran lehetett ilyesmit hallani. Radikális dolgokat mondott, majd betett valami zenét és füvezett hozzá. Ez érthetetlennek tűnhet, de mi nem vettük akkor komolyan, mivel teljesen másképp élt, mint ahogyan olykor szónokolt.”
A radikális megszólalások és a vallásosság hiánya közötti ellentmondást a Hamza Attou védői által beidézett tanú világítja meg. Egy feketébe öltözött, két méter magas, 45 éves férfi lép a pulpitusra. Hosszú szakállával és a feje tetején összefogott, oldalt pedig felnyírt hajával leginkább egy szamurájra emlékeztet. Ő Olivier Vanderhaegen, aki a molenbeeki önkormányzaton hét éven át a radikalizáció visszaszorításáért volt felelős. A gyakorlatban szerzett tapasztalatai alapján megfogalmazott következtetései új irányba terelik a radikalizáció körüli vitát.
A 100 ezer lakosú brüsszeli negyedben a munkanélküliség 30 százalékos, a fiatalok jelentős része nem kötődik a belga társadalomhoz. „Úgyszólván alternatív módon szocializálódnak – magyarázza –, az elismerés hiányát az utcán élve, bűnöző életmódot folytatva kompenzálják. A szocializálódásnak a törzsiségre emlékeztető folyamatában az ideológia egyre nagyobb teret nyert, és jó néhányukat a könnyen elérhető iszlám felé terelt. Egyesek kihívásból választják az iszlámot, mások meghasonlottságból.”
A probléma két világhírű francia szakértője nem egyformán látja a kérdést. Míg az iszlámszakértő Gilles Kepel meggyőződése, hogy a dzsihadista-szalafista ideológia egyre erősödő és sikeres propagandája áll a merényletek hátterében, a szociológus Olivier Roy úgy véli, hogy inkább generációs jelenségről van szó: a fiatalkori radikalizálódás iszlamzálódott. Ez utóbbi tézis szerint a globalizált terrorizmus lényege abban rejlik, hogy a kirekesztettség érzése miatt a fiatal dzsihadisták tudatosan keresik a halált és vágyakoznak a mártíriumság után, nem pedig az iszlámban.
A szociális munkás szerint inkább a második verzió figyelhető meg a gyakorlatban.

„Sok olyan iszlamistával volt dolgom, aki füvezett, ivott, prostituáltakhoz járt – mondja. – Számomra nem ezek a meghatározó elemek. Kevés olyan radikalizált iszlamistával találkoztam, aki a hitéről beszélt nekem. Radikalizáltnak az nevezhető, aki társadalmi beilleszkedéséhez nem akar kompromisszumokat megkötni. Egy ilyen ember, még akkor is, ha direkt nem támadó jellegű a magatartása, az életvitele, értékrendje miatt komoly veszélyt jelent a társadalomra.”
Majd felsorolja a szempontokat, amik miatt Hamza Attou-t nem tartja radikálisnak. Először is, ellentétben a gyanúsítottak többségével, soha nem volt börtönben, így nála nem alakult ki az igazságtalanság érzése. „Bár nem gondolom, hogy kizárólag szociális okokkal magyarázható a radikalitás – teszi hozzá. – Ismertem olyan fiatalokat, akiknek soha nem volt problémájuk a társadalommal, mégis magukévá tették a meggyőződést, hogy ők áldozatok a társadalomban, amely diszkriminálja az iszlámot. Ez közösségi hovatartozást és társadalmi identitást teremt számukra. Hozzáteszi, hogy Hamza Attou vallási műveltsége gyakorlatilag a nullával egyenlő, harci vágy vagy erőszakosság sincs benne. Igazán megalázottnak nem érezte soha magát, ami a molenbeeki fiatalokat könnyen tereli a radikalizáció irányába. Végül pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy Hamza Attou nem polarizált csoportokban gondolkodik, nem jellemző rá az „ők ellenünk” vagy az „áldozatok és hóhérok” felosztás.