Mohamed Amri azért került a vádlottak padjára, mert a merényletsorozat után segített a terrorkommandó egyetlen túlélőjének, a fővádlott Salah Abdelamnak visszajutni Brüsszelbe. Meghallgatása két kérdés körül forog: radikális iszlamista-e, és tudta-e, hogy a barátai (Salah Abdeslam és a bátyja) azok voltak?
2015. november 13-én este még tartott a túszdráma a Bataclanban, amikor Salah Abdeslam felhívta Brüsszelben két barátját, hogy jöjjenek érte Párizsba, mert elromlott az autója. Mohamed Amri, aki szociális munkásként dolgozott apja mellett a kerületi hajléktalanok ellátásában, hajnali 2 óráig szolgálatban volt. Rögtön utána elindult Hamza Attou-val a francia fővárosba. A hazafele úton Salah Abdeslam elmondta nekik, hogy mi volt a szerepe a merényletekben. Brüsszelbe érve a fővádlott titkos búvóhelyen húzta meg magát, Attou és Amri pedig hazament aludni. Még aznap délután mindkettőjüket őrizetbe vették.
Míg Hamza Attou szabadlábon védekezhet, Mohamed Amri hat éve letartóztatásban van. Mindkettőjüket hat év szabadságvesztéssel sújthatják, mert nem mentek el maguktól a rendőrségre feljelentést tenni Abdeslam ellen. Amrit ezenkívül terrorista bűnszövetkezetben való részvétellel is vádolják, amiért akár húsz évet is kaphat. Ez a vád két okból illethet meg valakit: vagy azért, mert ő maga radikalizálódott vagy pedig azért, mert olyan embert segített, akiről tudta, hogy radikális.

Az esküdtszék először Amri feleségét hallgatja meg tanúként, aki Brüsszelből tesz vallomást videókonferencia keretében. A képernyőn egy szőke hosszú hajú, vékony nő jelenik meg. A 31 éves Kim T. bölcsődei dajka. Felnőttként tért át a muzulmán hitre, de fejkendőt nem hord. 2009 óta él együtt a vádlottal. Élénk, nyitott személyiség, minden kérdésre részletesen válaszol. Elmondása szerint ő a férje „mindene, a kis ékszere”, egy igaz szerelem történetét hallhatja az esküdtszék. Férjét „introvertáltnak”, „egy kicsit puhánynak” és főleg „nagy füvezőnek” írja le. „A kábítószer sok problémát okozott a kapcsolatunkban, a vallás viszont nem. Nincs kétségem afelől, hogy nem radikális, imádkozni sem szokott rendesen. Soha nem volt irányító, inkább befolyásolható, még otthon is” – mondja kissé feszült nevetéssel. – Túlságosan is kedves, túl jó ember. Mindig segíteni akar, a hajléktalan-ellátásban hasznosnak érezte magát, melegséget vitt az utcán élők életébe. Egyszerűen kihasználták a naivitását.”
„Na, de nem tudta volna a férje azt mondani a barátjának, hogy boldogulj magad, ahelyett, hogy érte ment az éjszaka közepén Párizsba?” – kérdezi az esküdtszék elnöke. „Sajnos ő nem ilyen. Mindenre igent mond gondolkodás nélkül” – válaszolja Kim, akinek – három órán át tartó meghallgatása során – egyre inkább sikerül meggyőznie a hallgatóságot arról, hogy a férje saját jámborsága és a barátai áldozata lett, s nem iszlamista. Erre utaló bizonyítékot egyébként a nyomozás sem talált, kivéve néhány muzulmán harci éneket Amri mobiltelefonjában. A vádlott ugyanakkor rendszeresen megfordult az Abdeslam fivérek kávézójában, és segített is nekik gépkocsikat bérelni, amiket a merényletekhez használtak. Ezért az alapvető kérdés: Mohamed Amri tudta-e, hogy a barátai radikális iszlamisták.
A fehér inget viselő 33 éves marokkói férfi a felesége ellentéte. Félénk, lassan beszél, és nehezen követi az ügyvédek és esküdtek érvelését, többször is megkéri, hogy ismételjék meg a kérdést. Az esküdtszék elnöke elsősorban Abdeslamék bárjáról, a Les Béguines-ről kérdezi, amely a füvezők törzshelye volt Molenbeekben, és ahol a vádlott időnként felszolgált 2015 tavaszán, amikor a tulajdonos Brahim – aki a párizsi támadásban öngyilkos merénylőként halt meg – az Iszlám Állam propagandavideóit nézte rendszeresen.
„Brahim nem volt radikális, ezt kijelenthetem” – mondja a vádlott. A hallgatósághoz hasonlóan az esküdtszék elnöke sem biztos abban, hogy jól értette, amit hallott. „Azt akarja mondani, hogy nem látta, hogyan lett radikális?” – kérdezi Jean-Louis Périès. „Nem, hogy nem láttam, hanem számomra ő nem volt radikális. Aki radikális, az nem füvezik, nem fog kezet nőkkel. Brahim ezt mind csinálta. Mondható, hogy radikális volt? Szerintem nem” – magyarázza Amri.
Nehéz meghatározni, hogy melyek volt a radikalizáció külső jegyei Molenbeekben, abban a brüsszeli negyedben, ahol 2015-ben mindenki ismert valakit, aki Szíriában harcolt. Mohamed Amri elmondása alapján úgy tűnik, hogy a Les Béguines-ben a dzsihadizmus mindennapos téma volt, senkit nem sokkoltak a propagandafelvételek vagy a dzsihadisták dicsőítése, ami akkor még nem számított büntetendőnek.
„Ha ön szerint dzsihadista felvételek rendszeres nézése nem radikalizáció, akkor mégis mi az?” – kérdi a túlélők egyik ügyvédje. „Többfajta radikalizáció létezik – válaszolja Amri. – Van jámbor radikalizált és van erőszakos radikalizált, mondhatjuk így. Nekem Brahim nem számít radikálisnak, Salah sem.” Az ügyvéd tovább faggatja: ”Akkor mégis mi a radikalizáció?” Amri elmagyarázza, hogyan gondolja: „Akkoriban szakállasoknak hívtuk őket, ma azt mondjuk, radikálisok. A radikálisok nem járnak olyan bárba, ahol füveznek, nem isznak alkoholt, nem csajoznak, csak a vallásnak élnek. Vannak olyan radikalizáltak is, akik elítélik az Iszlám Államot. De én nem vagyok a kérdés szakértője.”
Ügyvédje, Negar Haeri megjegyzi, hogy a belga rendőrség hasonló következtetésre jutott, amikor egy 2015 tavaszán felmerült gyanú miatt kihallgatta Salah Abdeslamot. Az akkori jegyzőkönyv következtetése az volt, hogy „Salah Abdeslam nem mutatja a radikalizációnak semmilyen külső jelét, legyen szó az öltözködéséről, fizikai megjelenéséről vagy arról, amit mond”. Már tudjuk, hogy tíz nappal korábban a bátyjának is elhitték, hogy sosem járt Szíriában…