A 14 vádlott első részletesebb meghallgatásán kiderül, hogy mindegyikük együttműködő, és hajlandó, ha röviden is, de udvariasan válaszolni a vád kérdéseire. Feltételezhető, hogy ez a védőik tanácsára történik, de talán a túlélők vallomásainak végighallgatása is hozzájárul ahhoz, hogy megpróbálják emberi arcukat is megmutatni. Világossá válik az is, hogy a terrorkommandó kilenc meghalt tagjából hárman, a 14 vádlott közül pedig heten Brüsszelben nőttek fel, a város arab bevándorlók lakta Molenbeek negyedében, onnan ismerték egymást már régóta.
A vádlottak személyiségének megismerésére szolgáló meghallgatás során nem esik szó a terrortámadások lényeges mozzanatairól, még arról sem, hogy mikor és miért fordultak a radikális iszlám felé. Így a személyes adatok, az iskolaévek, az első szerelmek és házasságok, a nyári utazások, valamint a munkahelyek felsorolása után az esküdtszék elnöke azonnal leállítja az ügyészeket és az ügyvédeket, ha a később tárgyalandó témaköröket hozzák szóba. Időnként azonban így is sikerül kérdésbe bújtatva olyan információkat kimondaniuk, amelyek árnyalhatják a gyanúsítottak portréját.
Az egyik vádlottról például kiderül, hogy odavan a fegyverekért, egy másikról, hogy rendszeresen utalt pénzt Szíriába és Gázába. Yassine Atar a 2015-ben született fiát bátyjáról, Oussamáról nevezte el, aki akkor már két éve az Iszlám Állam soraiban harcolt. A vádirat szerint Oussama Atar volt a párizsi merényletek megrendelője és kitervelője, őt a nemzetközi koalíció célzott támadásban 2016-ban megölte. Yassine azt állítja, hogy az anyjuknak akart örömet szerezni, amikor a bátyjáról nevezte el a fiát, és 2016-ban, letartóztatását követően, megváltoztatta a gyermek nevét Mehdire. „Amikor megtudtam, hogy mi is volt a bátyám szerepe, nem fogadhattam el, hogy a fiam az ő nevét viselje” – mondja.
A legfontosabb tanulsága a meghallgatásnak az, hogy a vádlottak többsége gyerekkoruk óta ismeri egymást. Az ügyész kivetíti a Brüsszelhez tartozó Molenbeek térképét, kék pöttyökkel feltüntetve rajta a vádlottak lakcímeit. Jól kivehető, hogy a terrorkommandót vezető Abaaoud, és a többiek alig néhány utcányira laktak egymástól. A per elején a belga vizsgálóbíró, Isabelle Panou a sűrűn lakott települést egy 6 négyzetkilométeres faluként aposztrofálta, ahol a helyiek fele marokkói származású.
A térkép nyugati oldalán egy másik fontos hely is látható: a Les Béguines nevű bár, amelyet a fővádlott bátyja, a terrortámadás során öngyilkos merénylőként meghalt Brahim Abdeslam működtetett. Hamza Attou – akit azzal vádolnak, hogy a támadást követő éjszakán átment Párizsba Salah Abdeslamért és hazafuvarozta Brüsszelbe – felszolgálóként dolgozott a bárban, miközben drogdealer volt. Mohamed Amri, aki eredetileg szociális munkásként dolgozott apja mellett a kerületi hajléktalanok ellátásában, időnként szintén felszolgált a füvezők kedvenc helyének számító bárban. „Hát, nemcsak italt szolgáltunk fel” – ismeri el Amri, aki a vádirat szerint Attou-val együtt ment Párizsba Abdeslamért.
A fővádlottat bújtató Ali Oukaldi, a bár törzsvendége volt, és a tulaj, Brahim Abdeslam nagyon jó barátja. „Ugyanabban a hónapban, ugyanabban a kórházban születtünk, és a családunk ugyanabból a marokkói faluból származik” – mondja.
Mielőtt radikalizálódtak volna, a gyanúsítottak már együtt ittak, füveztek, kártyáztak és sakkoztak a Les Béguins-ben. Attou, Amri és Oulkadi ellen csak az a vád, hogy végig hűek maradtak a molenbeeki barátaikhoz, és nem jelentették a rendőrségnek, amit tudtak róluk.
A személyes kudarcok mellett Molebeekben a környezet is a gyűlöletet erősítette a majdani dzsihádistákban.
„Molenbeek minden lakásában mindenki az arab tévécsatornákat nézi. Molenbeek olyan, mint egy arab falu. Maguk a BFM hírtévét nézik, mi az Al-Jazirát – mondja Abrini, aki 2014-ben szabadult a börtönből, amikor legtöbb barátja már Szíriában harcolt az iszlamisták oldalán. – Egész nap háború megy a tévében, az izraeli-palesztin konfliktus vagy az amerikainak a 2003-as iraki bevonulása, mi meg gyerekkorunk óta azt halljuk, hogy nőket és gyerekeket mészárolnak le a nyugatiak. Két héttel a szabadulásom előtt, 2014 augusztusában egy fegyőr közölte velem, hogy az öcsémet megölték Szíriában. Akkor teljesen összeomlottam. Míg én börtönben voltam, teljes családi és baráti környezetem megváltozott, Molenbeek is csaknem kiürült. Az eddig céltalanul ődöngő helyi fiatalok felálltak a tévé elől, hogy kipróbálják, milyen igaziból háborúzni. Mindennap valamelyikük halálhírét hallottam, és semmi más vágyam nem volt már, mint hogy utánuk menjek Szíriába”.