Ó az… ő az… – suttogja egy emberként a hallgatóság a tárgyalóteremben, amikor a Bataclan túlélői közül az egyik fiatalember azzal kezdi tanúvallomását, hogy ő volt, akit az egyik terrorista felvitt a színpadra. Életét annak köszönheti, hogy még az elitalakulatok megérkezése előtt egy civil ruhás rendőr bement az épületbe egy társával, és szolgálati fegyverével lelőtte a színpadon álló merénylőt, aki éppen a túszul ejtett néző kivégzésre készült. Három héttel ezelőtt a vérengzést megállító rendőr már tanúvallomás tett a beavatkozásról, ezúttal a túlélő szemszögéből hallgatja meg az esküdtszék a történteket.
Guillaume a merénylet idején 21 éves diák volt. Magabiztos megjelenése, nyugodt hanghordozása és szűkszavúsága eltér a tanúként eddig megjelent túlélők viselkedésétől, akiknek az átélt borzalmak kettétörték az életüket.
„Az első lövések eldördülésekor a földszint baloldalán álltam, és azonnal tudtam, hogy merényletről van szó. Reflexből azonnal bebújtam egy ott heverő halom szék és kartondoboz alá” – mondja hátrakulcsolt kézzel. Fekete nadrágot, fehér inget visel, és sötét átmeneti kabátot.

Amikor a lövések néhány pillanatra szüneteltek, megpróbált a színpad felé közelíteni, hogy elérje a vészkijáratot. Hallotta, amint az erkélyre felrohanó két terrorista azt igyekszik magyarázni, hogy miért támadtak rájuk.
„François Hollande nevét említették, de szó szerint nem tudom visszaidézni, mit mondtak. Én épp ki akartam használni az alkalmat arra, hogy elmeneküljek, amikor lépéseket hallok a falépcsőn, és meglátom a harmadik terroristát, akiről később kiderült, hogy Samy Amimournak hívják. Egymás szemébe nézünk, és a tekintetével értésemre adja, hogy nem fog megölni. Vagy legalábbis nem most – mondja Guillaume a legnagyobb nyugalommal. – Elég lazán viselkedett, és nagyon megjegyeztem, ahogy a fegyverét tartotta: a markolatánál fogta, és ide-oda lengette, mint valami játékszert. Közben rám nézett, és azt mondja: te ott velünk vagy, állj fel! De nem mozdultam. Akkor kicsit ideges lett, megemelte a hangját és szigorúbban mondta: Állj fel, különben fejbe lőlek! Felálltam”.
Guillaume felemelt kézzel felment a színpadra, megállt a szélén, ahonnan rálátott az egész földszintre. Akkor fogta fel, mekkora vérengzés történt, holttestek tucatjai hevertek mindenfelé.
„Azt kérte, menjek oda egy összegörnyedt idős emberhez, akinek a tekintete ránk irányult, és emeljem fel. Segíts annak a rohadéknak felállni – kiáltotta –, megnézzük, él-e még”.
Guillaume szerint az egész helyzet zavaros volt, a terrorista azon mesterkedett, hogyan tudná őt felhasználni, amikor az erkélyről leszóltak a társai, hogy mit keres ő is a színpadon. A terrorista azt felelte nekik: „Semmi gond, ő velünk van”.
A fönti merénylők egyikét ez a válasz egyáltalán nem nyugtatta meg, és megfenyegette Guillaume-ot: „Fejbe lőlek. Feküdj le azonnal, mi a fenét keresel ott? – folytatja a visszaemlékezést. – Felemeltem a kezem, és azt mondtam: de hát veletek vagyok! Így gondoltam kissé csitítani az izgalmakat. Én elég nyugodt és higgadt ember vagyok egyébként.” Majd így folytatja: „Hirtelen megláttam két alak árnyékát a terem végében. Sejtettem, hogy rendőrök, nem tudnám megmondani, miért. Egy pisztolylövés fénye villant a két árnyék felől, sejtettem, hogy a terroristát célozzák. Kihasználtam az alkalmat, leugrottam, és kiszaladtam a teremből. Abban a pillanatban egy nagy robbanást hallottam, a lábaimban is éreztem az erejét. Azt hittem, a fenti terroristák dobtak utánam egy gránátot, de később megtudtam, a színpadon álló társuk robbantotta fel magát”.
Guillaume a merénylet utáni időszakot ugyanolyan lényegre törően foglalja össze, mint a támadás alatt átélteket.
„Nehéz idők jöttek ezután. Egy héttel később megkeresett a felügyelő, aki rálőtt a terroristára, s aki eddig azt hitte, én is meghaltam a robbanásban. El kell, hogy mondjam, ez a találkozás alapvető volt az újjáépülési folyamatomban. Egy olyan emberrel találkoztam, aki kapott kiképzést arról, hogyan kell kényes helyzetekben viselkedni, és aki megtanult távolságot tartani az érzelmei és a cselekedetei között. Ezzel nagyon sokat segített nekem. Nemcsak a Bataclanban mentette meg az életemet, hanem utána is, mondhatnám immár másodszor”.
Az egyik esküdt kérdésére Guillaume még elmondja, hogy szerinte a terrorista azért hívta őt fel a színpadra, mert talán cinikusan húzni akarta az időt, mielőtt lelövi. „De, mivel az este folyamán nem sok ember szemébe nézett bele, talán nehezebb volt folytatnia az öldöklést, miután összenéztünk”.
Jean-Louis Périès, az esküdtszék elnöke csak annyit kérdez: „Járt pszichológusnál?” „Nem” – válaszolja Guillaume. „Köszönet ezért a lélegzetelállító tanúvallomásért” – mondja a bíró, s felfüggeszti a tárgyalást.