A kávéházi és éttermi teraszok közül a La Belle Équipe-nél haltak meg a legtöbben. A 21 áldozat többsége ismerte egymást, két születésnapot is ünnepeltek 2015. november 13-án este a népszerű belvárosi helyen, amikor a terroristák célba vették. Három napon át tart a túlélők és hozzátartozóik meghallgatása. A felidézett mozaikokból egy boldog és nyitott kozmopolita közösség képe rajzolódik ki, ennek elvesztését a túlélők többsége máig nem tudta feldolgozni.
Grégory Reibenberg, a La Belle Équipe tulajdonosa az asztalok között cikázott a pincérekkel, ilyenkor mindig tömve a terasz. Az étterem vezetője, Hodda Saadi a 35. születésnapját ünnepelte a belső térben a testvéreivel és a barátaival.
„A házamban 21 embert meggyilkoltak, tízen az életem részei voltak hosszú évek óta” – mondja Grégory Reibenberg, aki a lövöldözéskor a konyhában volt, így sértetlenül megúszta a támadást, nyolc alkalmazottja belehalt a sérüléseibe. Néhány perccel később ő csukta le szerelme, Djamila Houd szemét. A nő utolsó szava a 8 éves kislányuk keresztneve, Tess volt.
Hodda vendégeinek egy része kiment a teraszra egy cigarettát elszívni. Juliette éppen helyet foglalt a teraszon Cédric-kel, ez volt az első randevújuk. Maurice egyik barátjának telefonált a kávéház előtt. Richard és Véronique bent foglalt helyet, egy barátnőjükkel érkeztek, Ambre pezsgős poharakat keresett a pultnál. A másik születésnapos, Jessica először járt a La Belle Équipe-ben, ide hívta meg a barátait a 24. születésnapján, de még nem érkezett meg mindenki, az ajtóban várta őket. A terasz már tele volt, amikor egy gépkocsi megállt a kávéház előtt, kiszállt belőle a három terrorista, és sortüzet nyitott a vendégekre. A lövöldözés alig két percig tartott.
Baptiste bement a pulthoz pezsgőt rendelni, miközben legjobb barátaira éppen Kalasnyikovok sortüze zúdult, köztük Romainre is, aki színésznek tanult. „Húsz percig mellette maradtam és néztem élettelen arcát. Néztem, hogy örökre megjegyezzem. – Kis szünetet tart, mielőtt folytatja. – A temetések egyidőben voltak, választanom kellett, melyikre menjek el…”
Ambre a pult mögött állt, poharakat mosogatott, amikor hirtelen vad „petárdázásra” lett figyelmes. Kiment a teraszra, de nem értette, mit lát. „Mindenkit ismertem, de egyikőjüket sem ismertem fel”.
Camille is Hodda születésnapi bulijának vendégeként volt jelen, bent ült egy asztalnál, s bár amúgy dohányzik, most nem volt kedve kimenni és rágyújtani férjével és két barátjukkal – ők mindhárman meghaltak. „A testek egymáson, viaszos tekintetek, mindenhol vér – mondja sírva Camille. – Csak Hoddát ismertem fel a bátyja karjaiban, ég felé fordított arccal. Ők voltak a választott családom, az ő emlékükért kell tovább élnem. Miért nem inkább én haltam meg?” Jessica, a másik szülinapos, a gimnázium óta járt együtt Romannal. Julie, Nathan, Marko, Ida, Thomas, Sébastien, Eva, Meline, Victor, Julien már mind megérkeztek. Még vagy tucatnyi barátjukat várták, mindenki ott akart lenni Jessica ünneplésén, aki már az ajtóban türelmetlenkedett. Julie fél 10-kor kiment, hogy autójával átálljon egy közelebbi helyre – mire visszaért, barátja, Victor halott volt, a többiek súlyosan megsérültek. A szomszédos gyorsétteremben látták el őket a mentősök. „Nem akarok egy kebabosnál meghalni” – mondta a meglőtt születésnapos Romain karjaiban.
Jessica most két mankóra támaszkova érkezik a pulpitushoz, széket kér, ülve tesz tanúvallomást. Elhozta röntgenfelvételeit, amelyeket kivetít az esküdtszék tagjainak. „Tíz lövést kaptam – mondja közben, – három lövedék még mindig a testemben van”. Láthatjuk, hogy kettő a gerincoszlopa két oldalán, a következő felvételen meg azt, hogy csípőprotézist kapott. Tizenkétszer műtötték meg, majd hónapokig járt rehabilitációra, 2017 júliusában térhetett csak haza. „Ha a fájdalmat 1 és 10 között értékeljük, az enyém 10-es volt”.
Ida mindkét lábát és karját megoperálták, Eva egyik lábát amputálni kellett, Meline a csípőjébe kapott lövést. Mégis mindketten igent mondtak Idának, amikor a La Belle Équipe-be hívta őket megünnepelni a születésnapját 2016 decemberében. „Nem volt könnyű, de megcsináltuk” – meséli Jessica, aki akkor még tolókocsiban ült. „Ott akkor felálltam egy fotó kedvéért, mára már mindannyian ismét a saját lábunkon járunk, bár én még kicsit lemaradok a csajoktól… Mindenképpen tanúvallomást akartam tenni, mert nagyon büszke vagyok magamra.”
Véronique és Richard nyugdíjas házaspár, a lányok melletti asztalnál foglaltak helyet aznap este. Grenoble-ból érkeztek, hogy barátnőjükkel, Véronique-kal töltsék a hétvégét. Beugrottak a La Belle Équipe-be, hogy egyenek egy falatot. „Mi voltunk ott a legidősebbek” – mondja az ősz hajú Veronique. – A bulizó fiatalok miatt szerettünk annyira Párizsban lenni” – teszi hozzá Richard. A sortűzben meghalt a barátnőjük, aki a férjével két örökbefogadott gyereket nevelt, Melissa 15, öccse 12 éves volt, amikor anyjukat agyonlőtték. Melissa az apjával jött meghallgatni a túlélőket, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkezik, hogy szeretne ő is tanúvallomást tenni. Az esküdtszék elnöke erre engedélyt ad.
A mosolygós, kerek szemű, göndör hajú lány aznap este egyedül volt otthon az öccsével, aki meccset nézett a tévében, amiből egyszer csak elkezdtek záporozni a hírek a merényletekről. A két gyerek nem értett semmit, ám akkor berontott a szobájukba Véronique és Richard, akikkel az anyjuk vacsorázni volt. Azt mondták, hogy „a Mama meghalt”. „Nem voltam képes sírni, sem magammal foglalkozni. Hatalmas dühöt és gyűlöletet éreztem, a szomszédok is átjöttek arra, ahogy üvöltözöm. Az öcsém hisztériás rohamot kapott, ez maradt meg bennem a leginkább. Azóta én vagyok az anyja. Emlékszem, ott szunyókált mellettem, majd felült, és azt mondta: de Melissa, nem is tudjuk, hogy Mama tényleg meghalt-e, nem is láttuk a holttestét. Csak annyit mondtam neki: most aludjál, majd holnap meglátjuk!”
A lány csak két évvel később ment először pszichológushoz, amikor már mély depresszióban szenvedett. „Sokáig gyűlölet és értetlenség töltött el. De már elengedtem a dühömet, nem érzek gyűlöletet a vádlottak iránt. Ma már tovább tudok lépni, jóllehet a gyászon még nem vagyok túl” – mondja. – Szeretném köszönetet mondani mindazoknak, akik hozzájárultak az újjászületésemhez. 21 éves leszek, és nagyon féltem idejönni, de úgy érzem mégis, mostantól könnyebb lesz minden.” Az esküdtszék elnöke szólal meg: „Nagyon nagy érettségről és erőről tett tanúbizonyságot. Köszönet önnek, és gratulálok.”.
Maurice és Myriam Svájcból érkezett egy párizsi fotófesztiválra, s egy barátjukkal beszéltek meg randevút a kávéházban. Myriam leült a teraszon, Maurice félreállt, hogy felhívja a barátját. Azt látta hirtelen, hogy egy férfi gépfegyverrel a kezében igyekszik a terasz felé. „Hallottam az Allahu Akbar kiáltást, és rögtön azt gondoltam, hogy az lesz itt is, ami a Charlie Hebdónál volt”. A feleségét, Myriamot a kezén érte a lövés. „Mindenütt vér volt, át sem bírtam átgázolni rajta, Myriam körül holttestek hevertek”. Maurice egyedül jött az esküdtszékre, felesége üzenetét olvassa fel: „Nem tudok Párizsba menni. Orvosi rendelőmet be kellett zárnom, karrierem tönkrement.”
Juliette nem ismert senkit a La Belle Équipe-ben. Ott találkozott először Cédric-kel, akivel a Tinderen ismerkedett össze. 23 évesek voltak. Juliette dohányzott, az ő javaslatára ezért a teraszon ültek le néhány perccel azelőtt, hogy eldördültek az első lövések „Nem értettem, mi történik – mondja, – csak el akartam bújni. Megragadtam Cédric kezét, soha nem szorítottam még olyan erősen a kezét senkinek”. A lövések folytatódtak, a fiú pedig a testével pajzsként védte meg Juliette-et. „Előttem lőtték agyon – mondja sírva a gyerekarcú, rövid hajú, törékeny fiatal lány, aki a karján sérült meg. – A mellkasára tettem a kezét, és többször is megkérdeztem: meghaltál? Nem válaszolt, de nem bírtam arra gondolni, hogy már nem él.”
A többi túlélőhöz hasonlóan Juliette is arról beszél hosszan, hogy az átéltek a gondtalanság végét jelentették az életében.
„Csak remélni tudom, hogy egy nap még visszaköszön az a 23 éves Juliette, aki akkor oldottan és gondtalanul érkezett arra a teraszra .” – mondja kisírt szemmel. – Semmi és senki nem tudja elfeledtetni velem, ami történt. Mindennap az ott maradtak iránti tiszteletből próbálok meg tovább élni. A támadás első évfordulóján levelet írtam Cédric szüleinek, de végül nem küldtem el nekik. „Soha nem volt bátorságom beszélni velük, és elnézést kérni tőlük. Mert azóta is bűnösnek érzem magam. „Nem, Juliette, ön semmiben sem bűnös” – mondja a lánynak az egyik esküdt.