A gyász, a szomorúság, az újrakezdés történetei után a sorrendben huszonötödik tanú esetében érezhető először a csillapíthatatlan düh. Olivier a Le Carillon kávéház teraszán sérült meg a karján, ahol 13-an, köztük az egyik barátja életét vesztette. A határozott fellépésű, harminc év körüli férfi vallomása bombaként robban a tárgyalóteremben.
A dühös ember azzal kezdi, hogy önmaga miatt egyáltalán nem lett volna kedve idejönni, de tartozik ennyivel elhunyt barátjának, Sébastiennak. Miatta szeretné megmutatni, milyen valójában a terrorizmus. „Hogy mit is jelent hét lövés egy Kalasnyikovból” – mondja nyersen. Jobb kezével a szája elé húzza a mikrofont, a bal karját a vádlottak padja felé felemeli, és az ujjaival hétig számol, miközben azt kiabálja: Bumm, bumm, bumm, bumm, bumm, bumm, bumm!” A hallgatóság minden lövésimitációba beleremeg. „Hát ilyen, amikor hét lövéssel szétlőnek valakit. Négy nap kellett ahhoz, hogy összerakják a testét, a lyukakat viasszal tömték be” – mondja Olivier, majd egy papírt vesz elő, arról olvassa fel vallomását.
„Aki egy ilyen dolgot túlél, az keresi az okokat” – kezdi nyugodtan. Elmondja, hogy egy holokauszt túlélő unokájaként szeretne leszámolni „ezekkel a nyomorult kis ördögökkel”, akik a merényleteket végrehajtották. Olivier a terrortámadást megelőzően tért haza Iránból, ahol „egy történelmére büszke nép tagjai közt élt, akik ugyan az iszlám szigorú vallásgyakorlói, de jó szándékkal viseltetnek a körülöttük lévő világ iránt”. A terroristákat pedig, akik azt gondolják, hogy övék a világ, teheráni barátai „őrült és tudatlan muzulmánoknak” tekintik.
„Majdnem megsajnáltam ezeket a szemétláda harcosokat, akik drogokkal tönkretették az agyukat” – mondja vehemensen. Majd kirohanást intéz Manuel Valls francia miniszterelnök ellen, amiért „nem volt képes megvédeni Franciaországot a szíriai migránsok áradatától, akik közé elvegyültek a terroristák”, majd Franciaország ellen is, a Nyugat puhány csökevényének titulálva, egy olyan nemzetnek, „amely mindenről lemondott, és amely fegyvereket ad el az Iszlám Államot finanszírozó Katarnak és Szaúd-Arábiának”.
A legkeményebb szavakat a fővádlottról mondja. „Abdeslam, mondjuk ki világosan, egy jelentéktelen kis senki, aki szerencsétlen életét azzal akarja legendássá tenni, hogy elhiteti magáról, hogy harcos. Én láttam a bátyját (Brahim Abdeslamot, aki a teraszokon lövöldöző egyik terrorista volt), amint védtelen lányokra céloz. Ezerszer jobb lett volna, ha Salah Abdeslam is felrobbantja magát, mint a bátyja, ezzel mindannyian időt nyertünk volna. Egy héttel ezelőtt azt merte mondani, hogy a párbeszéd ajtaja mindig nyitva áll. Ha van egy kis becsület ebben az országban, akkor soha nem engedi megnyitni a párbeszédet azzal a halálos kórral, ami az iszlamizmus” – mondja az esküdtszék elnökére nézve. „Amikor rákos valaki, nem áll le beszélgetni a daganataival és áttéteivel, hanem küzd ellenük és elpusztítja őket!”
„Akkor most térjünk vissza a tényekhez!” – mondja Jean-Louis Périès, az esküdtszék elnöke, de közben a védelem már is belendül, s azt nem érteni ugyan, mit mond Olivia Ronen, a fővádlott ügyvédje, de azt igen, amikor a tanú a mikrofonba kiabálja: „Jól kell ügyfelet választani, különben elkezd az ember hasonlítani rá”. Az indulatok elszabadulnak, az esküdtszék elnöke, az ügyvéd és a tanú egymás szavába vágva kiabálnak.
„Megértem, hogy ilyenkor előjönnek az érzelmek, de nem hagyhatom szó nélkül ezeket a sértéseket és személyeskedéseket, amelyek megzavarják a vita nyugalmát” – mondja Abdeslam ügyvédje.
„Akkor számítok önre abban, hogy az ügyfele ezentúl visszafogja magát ” – válaszol az esküdtszék elnöke – Ha valaki testvéreinek nevezi a terroristákat, miután láttuk a felvételeken, hogyan végeztek ki hidegvérrel embereket, akkor nem szabad azon meglepődni, hogy a felperesek erős szavakat használnak”.
„Nem tűrhetünk meg sértegetéseket a teremben” – szól közbe Abdeslam másik ügyvédje, Martin Vettes.
„Nem hangzottak el sértegetések” – szólal meg a tanú ügyvédje.
„Nem? Nyomorult kis ördög, csőcselék meg hasonlók, ezek tán nem sértések, kolléga?” – kérdez vissza Abdeslam ügyvédje, mielőtt mindenki visszaül a helyére.

Fiatal, törékeny, szőke nő lép a pulpitushoz. Alig látszik ki hatalmas fekete pólójából. Sápadt arca a vallomástétel alatt fokozatosan vörösödik el a sírástól. Maya 27 éves volt a támadáskor. Súlyosan megsérült a lábán a Le Carillon kávéház teraszán, ahol a 13 áldozat között ott volt a férje, Amine Mohamed Ibnolmobarak és két legjobb barátnője, Emilie és Charlotte. Monológját végig visszafogott csend kíséri a tárgyalóteremben.
„Szeretnék először néhány szót mondani a barátaimról. Amine-nal az egyetemen találkoztam, építésznek tanultunk, közös barátnőnk, Annabel mutatott be minket egymásnak. Amine a barátom lett, aztán a szerelmem, majd a férjem és a társam is a szakmai életemben. Ő volt az első szerelmem. Gyerekeket akartunk. Jóképű, ragyogó ember volt, nagyon jól főzőtt, remek humora volt. Ő volt életem szerelme. Kétszer házasodtunk össze, először Párizsban 2014-ben, aztán még egyszer Rabat-ban, 2015-ben. Ő ott nőtt fel. Egy másik barátnőmnek köszönhetően ismertük meg Emilie-t és ikertestvérét, Charlotte-ot. Szép, derűs, kedves lányok voltak, nagyon sokat voltunk együtt, később Mehdi, Amine gyerekkori barátja is csatlakozott hozzánk – ők voltak a baráti köröm. Minden péntek este a Le Carillonban találkoztunk. Az volt a székhelyünk, meg se kellett beszélnünk, hol jöjjünk össze. Aznap este öten ültünk az asztal körül, arra is pontosan emlékszem, miről beszélgettünk. Én 27 éves voltam, a többiek mind 29, az ő harmincadik születésnapjuk volt a téma. Hármat közülük agyonlőttek. Elvesztettem a férfit, akit szerettem, és a barátnőimet. Öten voltunk, és egy pillanat alatt ketten maradtunk Mehdivel. Az ő sérülései sokkal súlyosabbak voltak, mint az enyémek, több napig élet és halál között volt. Azóta őt sem láttam, nem adott hírt magáról. Tehát öten voltunk, de már csak én egyedül állok itt.
Megpróbálom elmondani, mi történt aznap este, nem egyszerű – folytatja kis szünet után. – Káosz az egész, amelyekből részletek, képek, hangok törnek elő. Először a zajok, a detonációk fülsiketítő zaja és lőporszag, azt gondolom, hogy petárdák. Úgy rémlett, hogy Amine, Emilie és Charlotte elbújtak az asztal alatt, pedig valójában lelőtték őket. Lekuporodom én is az esőcsatorna és egy autó kerekei közé, ott guggolok, hogy a lövedékek ne találjanak el. De eltaláltak, a lábamban. Ekkor még nem tudom, hogy az ütések, amiket érzek, lövedékek, amelyek felrobbannak és belehatolnak a testembe. Sokkot érzek, fájdalmat nem. Még nem. A gépkocsi és köztem egy férfi szaggatott lélegzését hallom, tudom, hogy ezek az utolsó pillanatai, tudom, hogy amit most élek át, azok az ő életének az utolsó pillanatai. Nem látom őt, pont mögöttem van, azt sem tudom, hogy hívták. Nekem ő jelenti ennek az estének az összes névtelen áldozatát.
Néhány pillanattal később a mentősök első szavait hallom, ez még mindig itt van a fülemben: „Először azokat, akik eszméletüknél vannak, azokkal kell foglalkozni, akik maguknál vannak!”. Felállok, Amine-t keresem a szememmel, látom, a földön fekszik, a hátán, nyitott szemekkel. Azonnal tudom, hogy meghalt. Nem látom a sérüléseit, sem a vért, sem a golyónyomokat. Nem látom a 22 golyónyomot, nem látom a lövedékeket, amelyek átmentek a testén, és szétroncsolták a tüdejét, a máját, a szívét. Csak a szemeit látom. Üresek. Tudom, hogy meghalt.
Emilie és Charlotte sem mozdul. Ekkor azt gondolom, hogy ők is meghaltak. Amine halála annyira fáj, a gyász annyira erős bennem, hogy nem tudtam a barátnőimet elgyászolni, soha nem tudtam elmenni Emilie és Charlotte sírjához. Aztán Mehdit látom, ahogy ott ül az asztalnál, nem mozdul. Él, megsérülhetett, véres a pólója. Megkérdezem, jól van-e, azt válaszolja, hogy rendben van. Valaki kezelésbe veszi éppen, ő pedig azt mondja, hogy foglalkozzak magammal. A lábamra nézek, szét van roncsolva. Megpróbálom megfogni a bal vádlimat és visszahelyezni a lábam belsejébe. Egy hatalmas lyukat látok a cipőmön, ugyanolyan kiscsizma volt rajtam, mint most. Egy ronggyal elszorítom a vérzést a térdem alatt, a sípcsontomat találták el.
Éjfélkor a Bichat kórházból felhívom az anyámat, hogy értesítsem, megsérültem. Mondom neki, hogy azt hiszem, Amine meghalt, pedig nem hiszem, hanem tudom. Aztán jönnek az első műtétek. Éjszaka átszállítanak az Ambroise-Paré kórházba, még nem kel fel a nap, amikor újból megoperálnak, ezúttal a lábfejemnél. Kiveszik a fém- és a cipődarabokat. Marad egy nagy lyuk, amit antibiotikum pasztillákkal tömnek be. A lábamat másodjára is megmentik az éjszaka folyamán, kapok egy külső erősítőt, aztán beültetést, összesen négyszer operálnak meg.
Ami ezután következik, leírhatatlan. A kétségbeesés, a rémálmok, a sírógörcsök, az elviselhetetlen magány. Én ezt mind el akartam felejteni, nem lehet mindezzel élni. Mindig azt gondoltam, hogy elég erős és stabil vagyok, soha nem fogadtam el, hogy áldozat legyek, de a következő napok, hónapok nagyon nehezek voltak. Nem gondoltam, hogy lehet ilyen szomorúságot és magányt átélni, nem tudtam, hogy ilyen létezik. De tudtam, hogy fel kell állnom, járnom kell, életben kell maradnom. 27 éves voltam, még előttem az élet. Küzdöttem, az életet és a reményt választottam. Elköltöztem Párizsból egy másik városba, messze, messze a tragédia színhelyétől. Van új szerelmem, aki elvisel a mindennapokban. Ez az én harcom. Minden sebet egyesével bekötni és újraépíteni magamat. Ez a mindennapi küzdelem hat éve tart, és nagyon fárasztó. Emelt fejjel járok, de nagyon ki vagyok merülve. És tudom, hogy bizonyos dolgok nem jönnek vissza. Nem tudok soha többet futni, az álmok eltűntek az éjszakáimból, a barátaimat örökre elvesztettem. De mostantól szabadon szeretnék élni, és akkor szabad az ember, ha bűntudat nélkül szerelmes is lehet, ha gondtalan estéket tud eltölteni a barátaival. Arra várok, hogy végre ne a felépülésemen kelljen dolgoznom, hanem egyszerűen csak éljek. Ennyi, elnök úr, köszönöm”.