A túlélők, a szemtanúk és az áldozatok hozzátartozói közül immár 2200-ra emelkedett azok száma, akik civil felperesként szerepelnek az eljárásban, több, mint 350-en vallomást is kívánnak tenni az esküdtszék előtt, s várhatóan öt hétig tart a meghallgatásuk. Elsőként a Stade de France-nál történt robbantások tanúit emlékeznek vissza a történtekre. A sérültek többsége úgy érzi, hogy a kávéházi teraszok és a Bataclan túlélőivel ellentétben róluk mintha megfeledkeztek volna a médiában.
Jean-Louis Périès, az esküdtszék elnöke azt kéri a tanúkat felkészítő ügyvédektől, hogy lehetőleg kerüljék az ismétléseket, a cél az, hogy mindenki a saját személyes történetét mondja el, azt, ami átélt és azt, ahogyan feldolgozta a történteket.
A Stade de France-nál három öngyilkos merénylő robbantotta fel magát, a támadásban több, mint ötvenen megsérültek, egy ember meghalt, a 63 éves Manuel Dias, aki szurkolókat szállított Reimsből a stadionhoz. A buszsofőr 39 éves lánya, Sophie az esküdtszék előtt elsősorban odaadó, figyelmes édesapjáról beszél, miközben édesanyja a terem hátsó sorában végigzokogja lánya vallomástételét. A támadáskor Sophie Portugáliában tartózkodott, ahol esküvőjét készíttette elő. Miután egész éjszaka hiába hívta apja mobiltelefonját, a párizsi rendőrség telefonon azzal nyugtatta meg őt és az anyját, hogy Manuel Dias nem szerepel az áldozatok listáján. Majd a lisszaboni francia konzulátus arról értesítette, hogy mégis… „Összedőlt a világ” – olvassa fel az előre megírt vallomását a feketébe öltözött, hosszú hajú, szemüveges, nő. Sophie Dias hosszan taglalja a hatóságok empátiahiányát és a bürokratikus procedúrát, melynek során megannyi igazolást kellett bemutatnia a családnak annak bizonyítására, hogy ők valóban az egyik áldozat hozzátartozói. „Apukám nem lehetett jelen az esküvőmön, nem tudott az oltárhoz kísérni. Hosszú ideje küzdünk, hogy elismerjék veszteségünket. Soha nem látom viszont az apukámat, de miatta végigjárok mindent”. Az esküdtszék elnökének azon kérdésére, hogy mit vár a pertől, kijelenti: „az emlékezés feladatának” megértetését a közvéleménnyel.
A robbanásokat túlélők mind arról beszélnek, hogy életük egy szempillantás alatt örökre megváltozott.
Marylin épp dokumentumfilmet forgatott a német szurkolókról. „Jól fizetett, könnyű munka volt”. Amikor a mérkőzés elkezdődött, az akkor 33 éves nő még ment egy kört a stadion körüli kávéházakban és gyorsbüfékben, riportalanyokat keresve. Látta a sok rendőrségi furgont, amelyek Francois Hollande államfő jelenléte miatt sorakoztak a stadion körül, s arra gondolt, hogy itt biztonságban van. „Hirtelen történt egy robbanás. Nem estem el, de megállított a zaj, a por és a robbanás ereje. Arra gondoltam, basszus, itt valami merénylet történt. Basszus, életben vagyok. Basszus, most le kell lépni. Rohanni kezdtem, körül sem néztem, hogy mi történt, csak az életemet akartam menteni. Nem túl bátor dolog, de hát ez van” – mondja nagyon halkan, tagoltan a félhosszú göndör hajat viselő, világos szemű, sápadt nő. Marylin megsérült a támadásban, az öngyilkos merénylő robbanómellényéből kirepülő egyik csavar az arcába fúródott, a lábán is égési sérülések keletkeztek. Kórházba szállították. „Az ügyeletes orvos érzéstelenítés nélkül megpróbálta kivenni az arcomból a 18 milliméteres csavart – mondja. – Nagyon féltem, hogy torz lesz arcom, hogy a fél arcom leszakad. Már nem nagyon látszik ugyan, de én azóta is ilyennek látom”. Két napot kellett várnia a műtétre, miután nem tartozott a súlyosabban sérültek közé. Megemeli göndör haját, megmutatja az arcát. Elhozta magával egy kis átlátszó dobozban az arcából kioperált csavart is, körbemutatja, odaadja az esküdteknek, de hangsúlyozza, hogy mindenképpen kéri vissza, szeretné megtartani. Az arca továbbra is érzékeny, főleg november 13-án, a támadások évfordulóján. „A testemet a robbanás ereje annyira megrázta, hogy azóta is érzékeny, a derekam meg hat éve fáj, jóllehet ott nem is sérültem meg”.
A számos terápia, pszichológus, hipnózis, antidepresszáns ellenére Marylin lelkileg nem épült fel teljesen. Azért tesz tanúvallomást, mert el akarja mondani, hogyan változtatta meg a merénylet az életét. „Poszttraumatikus stresszben szenvedek, amelynek nagyon jelentős kihatásai vannak a szakmai- és a magánéletemre” – hangsúlyozza. A korábbi „bulizós csaj” alig mer az utcára kimenni, több munkahelyről is elküldték alkalmatlanság miatt, a merénylet után született gyermeke apjától elvált. „Nem tudtuk a tragédia következményeit együtt rendesen feldolgozni, minden darabokra hullott körülöttem. Jógázom, gyógymasszázsra járok, ezek segítenek élni” – fejezi be a vallomását, hozzátéve, hogy 2018-ban gyermekeivel végül vidékre költözött. Marylin úgy érzi, a Stade de France-nál történtek már nem nagyon érdeklik az embereket, a média is inkább a Kalasnyikovval meglőtt sérültekkel foglalkozik, pedig a láthatatlan lelki sérülések is igen fájdalmasak lehetnek. Szorongás, álmatlanság, bezárkózás, a társadalmi és a társas élet teljes hiánya, tönkrement házasság, munkanélküliség – ezek kísérik a mindennapokat.
Hat évvel a támadások után a robbanások hatása nem enyhült egyik tanú esetében, sokuknál inkább elmélyült.
Walid Youssef 33 éves egyiptomi állampolgár. Grafikus. Magas, elegáns, szerény fiatalember. Fehér pólót, fekete nadrágot és zakót visel. Arabul tesz tanúvallomást, tolmács fordítja, amit mond. 2015 november elején anyját és rákban szenvedő bátyját kísérte el Párizsba terápiára. November 13-án az utolsó pillanatban döntötte el, hogy elmegy a mérkőzésre. Késve érkezett, épphogy megvette valakitől feketén a jegyet a stadion előtt, amikor az első merénylő mellette robbantotta fel magát. „Felemelkedtem a földről. Úgy éreztem, mintha húsz lövést kaptam volna – mondja. – Nagyon hangos volt a robbanás, hallom most is a hangját és egész életemben hallani fogom. Láttam, ahogy a jobb lábam elvált a testemtől, és a csont kilátszott. Nagyon sok vért vesztettem. Megláttam a mentősöket, de azt hittem, perceken belül vége már az életemnek. Akkor minden elsötétült, és elvesztettem az eszméletemet.” Széket kér, nem bír tovább állva maradni.
Majd köszönetet mond az orvosoknak. „Ezek az emberek, amikor segítettek nekem, nem tudták, milyen állampolgárságú vagyok, mi a vallásom. Hogy elkövető vagyok-e vagy áldozat. Ez a nagy különbség a humánus emberek és azok között, akik ismeretleneket ölnek meg.” Nyolc napig volt kómában a támadás után, 15 lövedéket találtak a testében, amelyek közül a tucatnyi műtét ellenére hármat nem tudtak kioperálni. Fél évig volt intenzív osztályon, utána még egy évig nem tudott járni. Az időközben meghalt bátyja temetésére sem tudott hazautazni, teszi hozzá zokogva.
Elmondja még, hogy a robbanást követően útlevelét a merénylő teste mellett találták meg, ezért a hatóságok napokon át azt feltételezték, hogy ő volt az elkövető, az egyiptomi titkosszolgálatok kihallgatták a barátait is, mire tisztázódott, hogy ártatlan.
Bilal Bley Mokono 2015 vége óta nem tud járni. A merényletek után egy ideig mankóval próbálkozott, de a 195 centiméter magas, fekete bőrű férfi végül tolószékbe kényszerült. Elmondja, hogy amikor a robbanást követően a gyorsétteremben meglátta maga körül az emberi maradványokat és szétszakadt ruhafoszlányokat, a kisfiára gondolt, vele mi lehet. „Mit mondok az anyjának?”. De gyerek szerencsére néhány perc múlva előkerült. Széttárja a karját. „Képzeljenek el egy 13 éves srácot! És engem, amint a fiam karjaiban sírok”.
Mohamed Amghar mosolyogva érkezik a pulpitushoz. 55 év körüli, kerek arcú kedves ember. Biztonsági őr volt a stadion H kapujánál a mérkőzés napján. Ott robbantotta fel magát az egyik merénylő. Bemutatkozik, de alig kezd bele emlékeibe, az első mondat közepén összeomlik, hátat fordít, és szó nélkül elmegy. Zokog. Az esküdtszék elnöke próbálja nyugtatni, biztató szavakkal bátorítja. Mohamed Amghar néhány perc múlva visszajön, és folytatja. Öt csavar fúródott bele, testét teljesen elborította a vér. „A teremtőhöz kezdtem beszélni, és a két lányomra gondoltam. Rosszul voltam, imádkoztam, és azt mondtam fennhangon: Ne most, ne most!”.
Tanúvallomást tesznek a köztársasági gárda tagjai is, akik néhány méterre voltak az első robbanástól. François Hollande államfővel érkeztek a mérkőzésre, tizenhárman teljesítettek szolgálatot a stadion körül. Öten közülük sírva fejezik be vallomástételüket. Úgy érzik, a feletteseik magukra hagyták őket, s ezt azóta sem tudják feldolgozni. Sem akkor, sem később, sem a tárgyalás napján egy jó szót nem kaptak.
„Egy öngyilkos merénylő előttünk robbantotta fel magát. Emlékszem a robbanásra, a zajra, a szagra. Meg voltam döbbenve a kettészakadt emberi testtől, a szerteszét hulló emberi húsdaraboktól” – kezdi remegő hangon tanúvallomását az egyik nyugdíjas csendőr, aki elmondása szerint a mai napig az akkor átélt sokk hatása alatt van. A támadás estéjén a Pierre néven bemutatkozó megtört idős férfi kollégáival járőrözött a standion körül. „Harminchárom éves pályafutásom alatt soha nem éltem át ehhez akár csak hasonló eseményt. Csendőrök, rendőrök, tűzoltók, mind kiképzett emberek vagyunk, de öngyilkos merénylet látványára nem kaptunk felkészítést.”
A robbanás előtt egyik másik csendőr, Philippe arról beszélt kezdő kolléganőjének, hogy nyugodt este vár rájuk a stadionnál. Felidézi, hogy éppen ettől a kolléganőjétől kérdezte meg Bilal Hadfi, a harmadik öngyilkos merénylő, hogy merre van a McDonald’s, néhány perccel azelőtt, hogy ott felrobbantotta magát. Miután a csendőrnő útbaigazította, az alig 19 éves terrorista az mondta neki, hogy nagyon szép szeme van.
Jonathan, a gárda vezetője hat év után ma is látja maga előtt a stadion melletti áldozat, Manuel Dias arcát. „Nyitott szemmel, letérdelve, arca az egyik kezében.” A parancsnok ekkor döbbent rá, hogy a férfi már nem él. „Azóta is minden pillanatban attól félek, hogy most halok meg, hogy bármikor bárhol történhet egy robbanás. Minden felém közelítő emberben öngyilkos merénylőt látok”.
A vádlottak padján Salah Abdeslam ekkor higgadtan leveszi maszkját, iszik egy korty vizet, és önelégült tekintettel a többi vádlottra néz. A vallomástételek alatt sem a fővádlott, sem társai nem mutatnak semmilyen érzelmet.