A Bataclan koncertteremben egy civil ruhás rendőr beavatkozása vetett véget a vérengzésnek. Még az elitalakulatok megérkezése előtt bement az épületbe egy kollégájával, és szolgálati fegyverével lelőtte az egyik terroristát. Névtelenül tesz tanúvallomást az esküdtszék előtt.
„Mindent megtettünk, amit tudtunk, sőt még azon felül is, többet mint, amit az operációs képességeink lehetővé tettek. Mindannyian szerettünk volna több életet megmenteni. Lelkifurdalás gyötör emiatt azóta valamennyi rendőrt” – mondja a Becsületrenddel kitüntetett felügyelő, mielőtt rátérne a saját szerepére.
A felügyelő a köztörvényes bűncselekményeknél beavatkozó, civil ruhás rendőrökből álló BAC elnevezésű egységhez tartozik. Fekete öltönyt és nyakkendőt, fehér inget visel, őszülő, de fiatalos, élénk szemű, magas férfi. Két kezét egymásra helyezi maga előtt a pulton, s tanúvallomása alatt végig nyugodt, monoton hangon beszél.
„Átlagos péntek este volt, kicsit feszült a hangulat, mint mindig a hétvégi estéken” – kezdi. Társával járőrözött Párizs északkeleti részén, amikor riasztást kaptak előbb a Stade de France nemzeti stadionnál történt robbanásról, majd a kávéházi lövöldözésekről. Megálltak, hogy eldöntsék, melyik helyszínre menjenek, amikor jött a hír a Bataclan elleni támadásról. Néhány percre voltak a koncertteremtől, szolgálati gépkocsijukkal odahajtottak. 12 perccel a lövöldözés kezdete után érkeztek meg.
Az épület előtt felborított kordonok, holttestek és egy kétségbeesetten üvöltő férfi: „Segítség, merénylet történt!” Bentről lövések hallatszottak. „Hirtelen kinyíltak a Bataclan kapui – emlékszik vissza –, s egy húsz-harminc emberből álló tömeg futott felénk kiabálva. Emlékszem egy fiatal nő riadt arcára és egy férfi hangjára, aki azt kiáltja: siessenek, a feleségem bent maradt”.
A felügyelő szólt a feletteseinek, hogy bemegy az épületbe, de erre nem kapott engedélyt. „Muszáj volt döntést hozni. Elképzelhetetlen volt, hogy ne menjünk be, hiszen abban a pillanatban csak mi tudtunk tenni valamit a bent lévőkért” – indokolja szerényen a döntését.
Azonban sem ő, sem a sofőrje nem ismerte a helyszínt, soha nem jártak még ott. Nem volt megfelelő felszerelésük, csak egy golyóállómellényük és a két pisztolyuk. Mindketten tudták, nem biztos, hogy élve jönnek ki. „Előttünk, a lengőajtók mögött az ismeretlen várt minket, csak annyit tudtunk, hogy odabent ártatlan embereket mészárolnak le terroristák, háborús fegyverekkel. Akkor azt mondtam a társamnak: most be kell mennünk. A teremben, a spotlámpák fehéres fényében egymáson heverő holttestek, néhol egy méteres magasságig. Nem lehet szavakkal leírni a képet, ami fogadott minket”. A sorozatlövések között sűrű csend honolt, a levegőben füst terjengett. Egyszer csak egy hangot hallott: „Feküdj a földre!” – üvöltött rá az egyik terrorista a színpad közepén egy vendégre, miközben a Kalasnyikovját az arcára szegezte. A túsz a kezeit a fejéhez szorítva letérdelt.
„Biztos voltam benne, hogy ki akarja végezni, azonnal cselekedni kellett. Célba vettem, mint egy lőtéren. A 25-30 méteres távolságból inkább a testére céloztam, mert a feje túlságosan kis célpontnak tűnt. Négyszer lőttem, a társam kétszer. A merénylő összeesett és működésbe hozta a robbanóövét. Hatalmas robbanás volt, a teste konfettiként hullott darabokra” – mondja továbbra is szenvtelen hangon a rendőr. Ekkor az emeletről a másik két terrorista sorozatlövéssel válaszolt a rendőröknek, akik elbújtak egy oszlop mögé. A felügyelő telefonált, társa SMS-t küldött a szeretteinek – elbúcsúztak tőlük. „A választ már nem vártam meg, biztos voltam abban, hogy meg fogunk halni”.
A két rendőrnek azonban sikerült kimennie az épületből, ahol kollégáikba ütköztek. Miután bentről lövéseket hallottak, azt gondolták, hogy a terroristák egyesével végzik ki az embereket.
A felügyelő folytatja. „A kollégák azt mondták: főnök, meg kell várni a kommandósokat, de azt válaszoltam, hogy nem, azonnal vissza kell menni. Bent a földszinten, tőlünk néhány méterre emberek haldokoltak, és mi nem tudtunk mit tenni. Sérültek szólongattak, kértek segítséget, nem értették, mi tart ilyen sokáig. Egy idő után ezt én már nem bírtam.”
Időközben erősítés érkezett, velük a felügyelő harmadszorra is visszament. A BAC 15 felfegyverezett tagjával együtt kezdték meg a sérültek evakuálását, miközben az emeleten a két terrorista elbarikádozta magát 12 tússzal.
A felügyelő felidézi emlékeit néhány sebesültről, akiket kimentett. Emlékszik egy kézre, amely feléje nyúlt és megragadta, egy fiatalemberre, akit a kijárat felé húzott, s aki azt mondta neki közben: „köszönöm, hála önnek, viszontláthatom a gyerekeimet”, meg egy ötéves kisfiúra, aki zajvédő sisakban feküdt egy holttest alatt, onnan kellett kimenekíteni.
A tanúvallomás végén az egyik túlélő ügyvédje feláll. „A kisfiú szülei itt vannak a teremben. Szeretném a legmélyebb hálájukat kifejezni önnek” – mondja. Az ügyvédek egymás után kérnek szót, hogy ügyfeleik részéről hasonló üzeneteket tolmácsoljanak a fejével szerényen biccentő rendőrnek.
A túszokat éjjel fél 1-kor szabadították ki a kommandósok, a BAC tagjai hajnali fél 4-ig együtt maradtak a Bataclanban. „Beszélgettünk, tartottuk egymásban a lelket, aztán hajnalban hazamentünk lefeküdni. És utána megpróbáltunk élni tovább. Ennyi”.
Délután Christophe Molmyt hallgatja meg az esküdtszék, ő irányította a támadás idején a párizsi rendőrség elitalakulatát, a BRI-t. Az 52 éves férfi ismert író, jelenleg a kiskorú bűnözés elleni szervezetet vezeti. A perben felperesként is szerepel, mivel egyik legjobb barátja a Bataclanban vesztette életét.
A sajtóban számos bírálat jelent meg amiatt, hogy az elitalakulat túl lassan avatkozott be. Christophe Molmy a vádak visszautasításával kezdi tanúvallomását. „Mindig lehet hibákat találni, de ezen az estén egymás után történtek a merényletek, félóra alatt nyolc helyszínen, ami leterhelte a parancsnokságot. Nem gondolom, hogy mentegetőznünk kéne, de hasznos, ha elmagyarázzuk, mi történt”.
Amikor a kommandósok fél 11-kor a helyszínre érkeztek, a civil ruhás rendőrök már bent voltak az épületben. „A földön több száz test hever, vérszag keveredik puskaporral – kezdi beszámolóját. – Vérben taposunk élő és holt testek között, sérültek rángatják a nadrágunkat segítséget kérve. De nincs sok időnk: ki kell üríteni a földszintet, át kell vizsgálni az áldozatok ruháját, mert tartunk attól, hogy terroristák vegyülhettek közéjük. Aztán két rendőrsort alakítunk az emelet felderítésére. Találtunk túszokat, akik az álmennyezetben vagy az villanyóraszekrényben bújtak el. Amikor kinyitottam egy vécéajtót, 5-6 összezsúfolódott ember esett ki.”
A kommandósoknak nincs könnyű dolguk, a 150 éves épület 10 ezer négyzetméter alapterületű, teljes átvizsgálása bonyolult feladat. A kommandósok vezetője csak egy órával később találja meg az ajtót, amely mögül túszok kiáltásait hallani, ebből tudják, hogy robbanószerkezettel felszerelt két terrorista tartja őket fogva.
Tárgyalni próbálnak a terroristákkal, éjjel negyed 12 és negyed 1 között öt telefonhívás is lezajlik köztük, de a tárgyaló már a második hívás után jelzi társainak, hogy szerinte nem lesz eredményes, a roham marad az egyetlen lehetőség.
„Nagyon nehéz azt javasolni, hogy támadjunk. Amikor a prefektus engedély ad a rohamra, megfogja a karomat és megkérdi: Christophe, biztos, hogy rendben lesz minden? Azt válaszolom, hogy nem. Előre el kellett fogadnunk, hogy lesznek halottak a túszok és a kommandósok között is” – mondja a BRI volt vezetője.
A rohamban a BRI tagjai önkéntes alapon vesznek részt, beleértve magát Christophe Molmyt is. „Nem mondhattam a srácoknak, hogy menjetek, miközben én kint várom meg, mi lesz. Ez elképzelhetetlen ilyen helyzetben.”
A roham alig 7 percig tart. A kommandósok egy 80 kilogrammos guruló golyóálló fémpajzsot tolnak maguk előtt, amikor belökik a folyosó ajtaját. Az első terrorista – aki maga köré ültette a túszokat – a pajzsba üríti ki a teljes tárát, 27 lövedéket. A sorozatlövés után a kommandósoknak sikerül maguk mögé terelniük a túszokat, éppen mielőtt a terrorista felrobbantja magát. A másik merénylőnek nem marad ideje felrobbantania magát, a kommandósok lelövik, amikor robbanóövéhez próbál nyúlni. Egy tűzszerész ráfekszik a terrorista tetemére, hogy egy esetleges robbanástól a saját testével védje meg azokat, akiket épp egy oldalsó helyiségből mentenek ki a kommandósok. „Hősies cselekedet” – mondja elismerően Christophe Molmy. Minden túsz és rendőr sértetlenül megúszta a rohamot.