Mielőtt az esküdtszék kilenc tagja három napra elvonul ítélethozatalra egy titkos helyen található, szigorúan védett laktanyába, Jean-Louis Périès elnök utoljára még megadja a szót valamennyi vádlottnak.
„Szeretnének még valamit hozzátenni a védelmükhöz?” – mondja az esküdtszék elnöke, mielőtt kilenc hónap, két hét és öt nap után június 27-én 10h50-kor berekesztené a tárgyalást az ítélet kihirdetéséig. Osama Krayemen kívül – aki ahogy eddig, most is inkább a hallgatást választja – a vádlottak részt vesznek ebben a nem túl kellemes eljárásban.
A megszólalók mindegyike köszöntet mond az ügyvédeknek a munkájukért, az esküdteknek a figyelemért. Valamennyien sajnálatukat és együttérzésüket fejezik ki a felpereseknek, nagyra értékelik bátorságukat, a túlélők tanúvallomásainak erejét, és még egyszer utoljára elítélik a merényleteket. Ártatlanságukat hangoztatják, elnézést kérnek tévedéseikért, és jelzik, hogy bíznak az igazságszolgáltatásban.
A szabadlábon védekező „segítő kezek”, Hamza Attou, Abdellah Chouaa és Ali Oulkadi külön megköszönik a túlélőknek és az áldozatok hozzátartozóinak, hogy a tárgyalási szünetekben rendszeresen odamentek hozzájuk, bátorították és támogatták őket.
Oulkadi Brüsszelben lévő gyermekeiről beszél. Egy nap majd szeretné elmondani nekik, hogy hazudott nekik minden hétvégén, amikor elindult Párizsba a tárgyalásra. Ha felnőnek, szeretne nekik mindent elmondani, amit hallott és látott a per során az áldozatoktól, akiknek tanúvallomásai nagyon megviselték. Reméli, hogy a „ez a gonoszság örökre el fog tűnni”. Köszönetet mond szüleinek és feleségének, amiért erőt adtak neki végigcsinálnia a pert, az ügyvédeinek, mert szerinte neki van a legjobb védelme, valamint az esküdtszék minden dolgozójának és az áldozatokat támogató önkénteseknek.
Abdellah Chouaa – aki kivitte a repülőtérre Mohamed Abrinit, amikor az 2015-ben Szíriába indult, majd érte ment, amikor visszatért, s emiatt hat év szabadságvesztést kért rá a terrorelhárítási ügyészség – könnyek között fordul egykori barátja felé. „Őszintén haragszom rád, Mohamed. Haragszom rád, testvér. Tönkretetted az életemet!” – mondja. Hozzáteszi, hogy a vádbeszéd után nagyon fél az ítélettől, pedig ártatlan.
Abrini elnézést kér tőle, amiért miatta volt több hónapon át előzetes letartóztatásban. Majd most először a fővádlott gyerekkori barátja bűnbánatot tanúsít. „Tisztában vagyok vele, hogy borzalmas, ami történt. Mély lelkifurdalásom van, mert megállíthattam volna az egészet, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Mindaz, ami az elmúlt tíz évben történt, hihetetlen, de hát ez a valóság. Csak azt remélem, hogy a tűz eloltása után az áldozatok új életet tudnak kezdeni. Őszintén remélem, teljes szívemből, hogy fel fognak tudni épülni”.
Sofien Ayari emlékeztet arra, hogy a perben elmondta, miért indult el Szíriába harcolni, s szerinte ugyanazok az okok állnak a merényletsorozat hátterében is. Kiemeli, hogy nem szabad a kontextust elfelejteni, és nem elég magánéleti frusztrációkkal magyarázni a történteket. Az áldozatoknak azt kívánja, hogy tudjanak élni mindazzal együtt, ami történt, mert tisztában van azzal, hogy elfelejteni ezt a sok szenvedést nem lehet.
A feltételezett megrendelő öccse, Yassine Atar még egyszer elhatárolódik a bátyjától, majd elmondja, hogy a felperesek méltóságának köszönhetően méltóságteljesen zajlott le a tárgyalássorozat. Kijelenti, hogy megbízik a bíróság döntésében.
Salah Abdeslam utolsóként kap szót. Először a felperesekhez intézi a szavait. „Elnézést kértem önöktől, de egyesek azt állítják, hogy nem voltam őszinte, mások meg azt, hogy ez csak taktika volt a részemről. Több mint 130 halott és több száz sérült – hogyan is lehetne nem őszintén elnézést kérni ennyi szenvedés miatt?”
A bevezető után a fővádlott a fogva tartásáról beszél, az állítólagos erőszakról és zaklatásokról, amik még a belga börtönben érték, s amik miatt féltette az életét, és üzent a családjának, hogy ha a halálhírét hallják, tudniuk kell, hogy nem öngyilkos lett. Amikor vakbélgyulladással kórházba került, az ágyhoz bilincselve tartották, majd amikor szerinte végre emberségesen bántak vele, már nem volt kedve megszólalni. Ezt követően a per elején tanúsított provokatív viselkedésére tér ki. „Sajnálom a kemény szavakat, amelyeket a per elején mondtam. Amikor behoztak ebbe a hatalmas terembe hatévi magánzárka után, sokkos állapotban voltam, nagyon régóta nem láttam ennyi embert. Azóta megnyugodtam, amiért köszönet mondok az ügyvédeimnek”. A vádlott, akire tényleges életfogytiglani szabadságvesztést kért az ügyészség, végül az esküdtek felé fordul: „Az ügyészség kardja lebeg a fejem felett. A közvélemény azt gondolja, hogy ott voltam a teraszokon és Kalasnyikovval lőttem az emberekre. A közvélemény úgy hiszi, hogy ott voltam a Bataclanban és embereket öltem. Önök tudják, hogy ez nem így volt. Franciaország lassanként elveszti értékeit, ezt tűnt ki számomra az ügyészség indítványából. Az elkövetett tettek életfogytiglani szabadságvesztést érdemelnek, de nem a vádlottak padján ülők. Követtem el hibákat, de nem vagyok gyilkos. Nem öltem meg senkit. Ha emberölésért ítélnek el, igazságtalanságot követnek el. Köszönöm elnök úrnak, hogy engedte mindezt elmondanom”.