Salah Abdeslam ügyvédjei négy órán át próbálják arról meggyőzni az esküdteket, hogy az ügyészség indítványa ellenére ne tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítéljék a fővádlottat, mert az egy „lassú halálbüntetésnek” felelne meg.
„Nem szabad, hogy ez a per a terrorizmus elleni küzdelem folytatásává váljon, újfajta eszközökkel – mondja Martin Vettes, akiről Salah Abdeslam egy pillanatra nem veszi le tekintetét a kétórás védőbeszéd alatt. – A vád azt kéri, hogy véglegesen ártalmatlanítsanak egy ellenséget azzal, hogy társadalmi halálbüntetésre ítélik. Végül is azt kérik önöktől – fordul az esküdtek felé, hogy az áldozatok szenvedésének mértékében büntessék Salah Abdeslamot. Ezt hívják szemet szemért, fogat fogért elvnek egy modernebb és újragondolt verzióban. Állítólag a bűnhődés célja az, hogy jobbá tegye az, akit büntet – idézi Nietzschét. – Amikor majd elgondolkodnak a döntésükön, azt kérem, tegyék fel maguknak ezt a kérdést: az ítélet jobbá teszi-e önöket?”
Rögtön utána lép mikrofon elé a fővádlott másik ügyvédje, a törékeny termetű Olivia Ronen. Mindkét védő 32 éves, pont annyi, mint Salah Abdeslam. Mindketten arról próbálják meggyőzni az esküdteket, hogy ne tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítéljék az ügyfelüket.
A tényleges életfogytiglani szabadságvesztés a legsúlyosabb büntetés a francia büntetőjogban, 1994-es bevezetése óta csak négy alkalommal alkalmazták a bíróságok kiskorúak sérelmére elkövetett pszichopata bűnelkövetőkkel szemben. „Salah Abdeslam azonban közvetlenül nem ölt meg senkit, ő a merényletsorozatot elkövető terrorkommandó dezertőr tagja és egyetlen túlélője” – emlékezet az ügyvédnő.
A párizsi merényletsorozat idején még csak a kiskorúak sérelmére, illetve hivatali személy ellen elkövetett emberölési kísérlet volt sújtható tényleges életfogytiglani börtönbüntetéssel, a terrorcselekményben való részvétel nem. A terrorelhárítási törvényt 2016-ban ugyan szigorította a parlament, de az visszamenő hatállyal nem alkalmazható. Az ügyészség azért kérte a legszigorúbb büntetést a fővádlottra, mert a merényletek egyik kitervelőjének és elkövetőjének tekinti. Mindenekelőtt a rendőrök elleni emberölési kísérletet illetően, amelyet valójában a Bataclanban öldöklő három terrorista követett el.
Salah Abdeslam azonban soha nem járt a Bataclanban, és rendőrökre sem lőtt soha. Azt állítja, hogy a támadás estéjén meggondolta magát, és úgy döntött: nem fog embert ölni. Ügyvédje szerint megszólalt benne a lelkiismeret, s ez indokolja azt, hogy meg kell hagyni számára a reményt, hogy néhány évtized múlva esetleg szabadlábra kerülhessen. A terrorelhárítási ügyészség szerint azonban nem számít, hogy a fővádlott nem járt a Bataclanban, és hogy az utolsó pillanatban meghátrált és nem robbantotta fel magát. A vádirat szerint a támadás célpontjai egy és ugyanazon bűnhelyszínt alkotnak, amiért Salah Abdeslam a többi elkövetővel együtt egyforma mértékben felelős. Olivia Ronen „jogi fikciónak” tartja ezt az érvelést, amit így foglal össze: „Tudjuk, hogy nem járt ott, de úgy ítéljük el, mintha ott járt volna”.
A védő szerint az ügyészség azt szeretné, ha Salah Abdeslam felelne a többi vádlott helyett is. „Ezt a kegyetlen büntetést kérték volna a Bataclan igazi gyilkosaira, de miután ők már nincsenek életben, valaki mást muszáj megbüntetni. A sors fintora, hogy éppen azért áll önök előtt valaki, mert meghátrált. És ezért kell neki mások helyett bűnhődnie. Az ügyészség nem azért akarja őt büntetni, amit elkövetett, hanem jelképként tekint rá”.
A vád a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását a vádlott veszélyessége miatt is indokoltnak tartja. „Azt magyarázzák itt nekünk – fogalmaz az ügyvédnő védőbeszéde legkényesebb részéhez érve –, hogy ha a fanatizmus egyszer megfertőzte az agyat, a betegség már gyógyíthatatlan. Azaz Salah Abdeslam menthetetlen lenne”. Arról próbálja meggyőzni az esküdteket, hogy ügyfele nem olyan ideológiailag agymosott terrorista, mint amilyennek az ügyészség láttatni akarja. „Az elmúlt hat évben mindent megtett azért, hogy őt tekintsék az elsőszámú közellenségnek, de a perben, kockáztatva az arcvesztést és a teljes összeomlást, azt mondta önöknek: én nem az vagyok, akinek leírnak”.
A per tíz hónapja alatt Salah Abdeslam végig azt a látszatot keltette, hogy habozik. Mint aki nem tudja eldönteni, melyik személyiséget válassza a két ellentétes énje közül. A per legelején az Iszlám Állam katonájaként mutatkozott be, majd fokozatosan változott vissza azzá a „brüsszeli kisemberé” aki állítása szerint a terrortámadások idején is volt, s akihez a per vitái alatt talált vissza. Olivia Ronen szerint amikor a védence április 15-én elnézést kért az áldozatoktól , „elfogadta, hogy megrepedt a páncélja”.
„Természetesen ezt még nem tudja őszintén vállalni, természetesen még ingadozik. El tudják képzelni azt a zavart, amit az váltana ki, ha teljesen levenné az Iszlám Állam katonájának egyenruháját önök előtt? A radikalizmus feladása az neki olyan, mintha úszni tanulna. Próbálja magát egy kicsit elengedni, de mindig közel marad a medence széléhez, mert soha nem lehet tudni, mi történik, ha túlságosan távol úszik a parttól, félő, hogy megfullad. Ezt csinálja most. Tanulja elhagyni a partot”.
Salah Abdeslam per eleji viselkedésének okát a védő szerint fogva tartásának körülményeiben kell keresni. Amikor 2021. szeptember 8-án feketébe öltözve provokatívan szólalt meg, öt év elkülönítés után először találta magát szembe emberekkel. Daniel Zagury elmeszakértő „hallucinogénnek” minősítette a fővádlott elmúlt éveinek életkörülményeit, Olivia Ronen pedig ijesztő képest fest védence börtönéletéről.
„Bezártak egy embert kilenc négyzetméterre, s megtiltottak neki minden kapcsolattartást, időnként több nap is úgy telik el, hogy egyetlen szót se szól. Az ember társadalmi lény. Ha elvesszük tőle ezt a funkcióját, csak az állati énje marad meg. Ha semmilyen tevékenységet nem engedünk meg neki, folyamatosan kattog az agya. A beszélőn még a ritka látogatásai is személytelenné váltak a telefon miatt. Plexilapot tettek az ablakára, hogy tiszta levegő soha ne jusson be hozzá. Biztosítottak neki egy szobabiciklit meg egy evezőt. Micsoda luxus, mondhatják egyesek, pedig még egy hörcsögnek is joga van a kerekéhez” – magyarázza az ügyvédnő. Majd így folytatja: „A végére hagytam a legjobbat. Megfosztották minden intimitástól azzal, hogy két kamerát helyeztek el a cellájában, s így hiába különítették el, soha nem lehet egyedül. Minden órában, minden percben megfigyelik, akkor is, amikor alszik, amikor imádkozik, amikor olvas, amikor tusol, amikor vécén ül. Képzeljék el, ahogy a legintimebb pillanataikban is megfigyelik önöket! És ez hat év és két hónapnyi, 2250 napnyi, azaz 54 ezer órányi film róla. És mindez miért? Azért, hogy a túlélő nehogy öngyilkos legyen. Fokozatot léptünk a mentális kínzásban, csak azért, hogy tálcán kínálhassuk fel őt. Miközben azzal vigasztalódunk, hogy ez még mindig jobb, mint az Iszlám Állam börtönei. Ilyen alacsonyra süllyedtünk. De a mi dolgunk az, hogy ne adjuk meg magunkat annak a természetes vágynak, amely azt diktálja, hogy a bűnösnek ugyanúgy kell szenvednie, mint ahogy ő késztetetett szenvedésre másokat. Amikor minden rendben van, akkor nincsen szükségünk különösebb elvekre. Azok akkor válna lényegessé, amikor nem szeretnénk őket tiszteletben tartani. Vagy pedig egyszerűen csak kétszínűek vagyunk, és végül is tisztességesebb lenne elfogadnunk és kimondanunk, hogy szeretnénk mi is szenvedést okozni”.
Védőbeszéde végén Olivia Ronen visszatér a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kérdésére. „A legfőbb büntetéssel, a halálbüntetéssel ellentétben, e lassú halálbüntetés bevezetését viszonylagos érdektelenség követte. Amikor 1981-ben a halálbüntetést eltörölték, úgy gondoltuk, hogy egy kínzást nem lehet egy másik kínzással helyettesíteni. Pedig hát mégis ez történt. Ezek a merényletek természetesen szörnyen kegyetlenek voltak. De az igazságszolgáltatás nem lehet az. Az igazságszolgáltatás nem egy tömegmozgalom. És nem az a dolga, hogy a legyőzöttet reménytelenségre ítélje” – zárja kétórás beszédét a védő.