A per utolsó szakasza a túlélők jogi képviselőinek beszédeivel kezdődik, majd az ügyészek vádbeszédei, végül a védelem érvelései hangzanak el a június végi ítélethirdetés előtt. A több mint 2500 felperes 330 ügyvédje – a francia jogtörténetben először – kollektív beszédeket tart. A szándék nemes és érthető, az eredmény azonban vegyes hatást kelt.
„Hogyan mondjuk el mindannyian néhány percben, hogy az áldozatok mennyire különbözőek voltak, és hogyan hangsúlyozzuk ki ugyanakkor azokat a dolgokat, amelyek összekötik őket? – kezdi beszédét a túlélők jogi képviselői közül elsőként megszólaló Frédérique Giffard. – Ez egyszerűen megvalósíthatatlannak tűnt számunkra.” – Végül abban állapodtak meg, hogy kollektív beszédeket tartanak, s nem ügyfeleikről fognak szólni, hanem a perben felmerült nagy kérdésekről: a radikalizációról, a merényletek rendkívüli kegyetlenségéről, a fizikai sérülésekről, a poszt-traumatikus stresszről, a gyászról, az ellenálló képességről, a per erejéről és hatásáról. Ennek érdekében több tucat jogi képviselő hajlandó volt lemondani a megszólalás jogáról, a többiek pedig vállalták, hogy nem beszélnek húsz percnél többet.
„Azt reméljük, hogy minden felperes magára ismer majd valamelyik beszédben, és hogy ez az utolsó szakasz a per vége előtt segítségükre lesz abban, hogy ne érezzék magukat egyedül” – hangsúlyozza az első jogi képviselő a csaknem két hétre tervezett beszédsorozat nyitányaként.
A terrorelhárítási ügyészség képviselői a szerintük bűnös vádlottak ellen konkrét büntetések kiszabását fogják kérni az esküdtszéktől, míg a védelem ügyvédjei a vádlottak felelősségének mérséklésére, esetleg ártatlanságára fognak koncentrálni. Az ő feladatuk egyértelmű, azonban a túlélők jogi képviselői beszédének tartalma nehezen meghatározható. Általában az áldozatokra való emlékezésre vagy a hozzátartozók fájdalmának kifejezésére korlátozódnak. Ebben a perben azonban a túlélők és az áldozatok családtagjai közül több mint négyszázan korábban már maguk is tanúvallomást tettek, így a jogi képviselőik feladata bonyolult.
Több jogi képvelő ezért éppen a témaválasztás nehézségéről beszél, a legnagyobb alázattal. „Sokat gondolkodtam azon, hogy mi olyat is mondhatnék, amit már ne tudnának a felperesek ügyvédjeinek szerepéről. Mit tehetünk hozzá a felperesek elképesztő tanúvallomásaihoz?” – ismeri el egyikük, Gloria Delgado.
A közös beszédekkel az ügyvédeknek nem is sikerül elkerülniük, hogy ismételjék egymást. Jean-Louis Périès, az esküdtszék elnöke nem is titkolja, hogy kissé unatkozik: rákönyököl az asztalra, amikor sokadszorra hallja ugyanazt a történetet a Stade de France-tól a kávéházi teraszokon át a Bataclan pokláig. Több ügyvéd ráadásul úgy beszél, mintha versenyeznének egymással idézetek felsorolásában. (Leginkább Albert Camus műveiből vett frappáns mondatokkal.) Mások retorikai elemekkel szándékoznak fokozni a merényletek szörnyűségeit.
Figyelemre méltóak azonban a kollektív beszédeket felvezető Sylvie Topaloff súlyos szavai, amelyek arra keresik a választ, hogy „mi is történt velünk” a merényletekkor. „Honnan és miért ez a bosszúszomjas düh, amely a felhőtlen gondtalanságra csapott le? Hogyan tudtak a terroristák 130 embert kivégezni, miközben 130 ártatlan tekintetet láttak maguk előtt?” Az ügyvédnő kiemeli, hogy az áldozatok „semmilyen ügyet nem képviseltek, nem tettek rosszat senkinek, szerették a világot és annak csodáit. Szerettek kiülni egy teraszra egy italra, meccset nézni. Megölték őket, és mi mindannyian elbizonytalanodtunk”.
Az elkövetők kapcsán Sylvie Topaloff kiemeli, hogy „akik a vádlottak padján ülnek, se nem őrültek, se nem marginálisak, és még csak családi tragédiákat sem éltek át”. „A félelmetes kegyetlenség közös bennük. De hogyan lehetséges, hogy a barátságuk nem törte meg ezt az embertelenséget?” Az ügyvédnő ugyanakkor arra kéri az esküdtszéket, hogy ne egyszerűen a gonosz banalitása megtestesülésének lássa a vádlottakat. „Valamennyien olyan családi környezetből jönnek, ahol a fundamentalizmus megelőzi a radikalizálódást. A vallásra nem csak spirituális szempontból tekintenek, hanem politikai ideálként is” – hívja fel a figyelmet.
Méhana Mouhou az iszlám vallás kiforgatása kapcsán úgy fogalmaz: „Ha isten látná, mit tesznek a nevében, valószínűleg ateista lenne”. Hugo Lemont a túlélőkhöz intéz ódát, amelyet Aurélie Coviaux humánummal teli beszéde egészít ki azokról, akik számára a borzalmak túlélése is alig elviselhető teher. Szavai szerint ezen emberek számára „az igazságszolgáltatásnak ez a szentélye lehetővé tette, hogy mindenki szabadon beszéljen, és éppen a túlélő áldozatok szolgálnak gyógyírrel egymás számára.” Sophie Behanzin azokról a láthatatlan sérülésekről beszél, „amelyeket nem lehet ellátni, de amelyek mindennap a tragédiára és az áldozatokra emlékeztetnek, ez pedig a sérült utóélet”. Alexandre gyógyíthatatlanul megsérült válla, amellyel áttörte a Bataclan bejárati ajtaját vagy Alexia azóta is sajgó csigolyái, amiket a hátizsákja préselt össze, amikor a tömegben sodródva menekült. Azaz olyan egyébként jelentéktelennek látszó sérülések, amelyek mégis tönkreteszik a túlélők mindennapjait. Ez olyan pillanat a kollektív beszédek során, amikor sikerül egy ügyvédnek olyasmit szóba hoznia, ami nem merült fel korábban a per során. Aurélie Coviaux megemlíti még egyes túlélők bűntudatát is, akik „mély szégyenérzetükben még felperesnek sem jelentkeztek vagy időközben visszaléptek, és kártérítést sem kérnek”.