Abdeslam segítői

Utolsó szakaszához érkezett a bizonyítási eljárás. A következő két hétben a támadást követő éjszakán történteket, és a rákövetkező napokat vizsgálja az esküdtszék, valamint Salah Abdeslam menekülését.

Elsőként két nyomozó mondja el, mit derítettek ki a fővádlott menekülésének első óráiról Franciaországban, majd Belgiumban. 2015. november 13-án este 10 óránál kezdődik a beszámoló.  Ekkor már mindhárom öngyilkos merénylő felrobbantotta magát a Stade de France-nál, a kávéházi teraszokon is véget ért az öldöklés, a Bataclanban még tart a vérengzés.

Salah Abdeslam, miután kitette az öngyilkos merénylőket a stadion közelében, a Renault Clio típusú gépkocsival visszaindult Párizsba, s az északi XVIII. kerületben, az Albert-Kahn téren letette az autót. Kérdés, hogy miért pont ott. Abban az üzenetben, amelyben az Iszlám Állam a támadás másnapján, november 14-én magára vállalta a támadást, tévedésből megemlít egy merényletet a XVIII. kerületben is, ahol pedig semmi nem történt. A nyomozók azt gyanítják, hogy a terrorkommandó egyetlen életben marad tagjának ott kellett volna felrobbantania magát. Salah Abdeslam azt mondta barátainak, hogy bement egy bárba, de miután ott fiatalokat látott, nem hozta működésbe az övét – idéz az egyik rendőr a jegyzőkönyvből. De az is lehet, hogy a metró volt az igazi célpont. A brüsszeli kukában talált számítógépben ugyanis a November 13. elnevezésű merénylettervben az „Metró-csoport” néven szerepel egy fájl, azaz a metróban is lett volna egy támadás, ami ismeretlen okokból meghiúsult. Letartóztatását követően a vádlott azt állította, hogy ott hagyta az autót, felszállt a 4-es metróra, és ment vele egy-két megállót.

A nyomozóktól az is tudjuk, hogy Salah Abdeslam 22 óra 30-kor bement egy trafikba, és vett egy telefonkártyát, amellyel azonnal felhívta egy brüsszeli barátját, Mohammed Amrit, és megkérte, jöjjön érte Párizsba, mert autóbalesetet szenvedett. Amri – aki szintén a vádlottak padján ül – azt válaszolta, hogy nem ér rá, mert hajnali 2-ig szolgálatban van. (Szociális munkásként dolgozott a brüsszeli hajléktalanok ellátásában.) Abdeslamon akkor pánik lett úrrá, felváltva hívogatta Hamza Attou-t, aki szintén vádlottja a pernek, és újra Amrit, hogy szervezzék meg a hazavitelét. Egyik párizsi unokatestvérét is felhívta, akivel már három éve nem beszélt, de tőle azt a választ kapta, hogy nem mozdul ki a lakásból a merényletek miatt, majd felhívta a rendőrséget, mert gyanúsnak tartotta a brüsszeli rokon segítségkérését.

Hajnali 2 órakor Mohammed Amri befejezte a munkát, és Hamza Attouval elindult Párizsba. Salah Abdeslam közben átment Párizs déli csücskébe, és a Chatillon nevű elővárosban várta őket. Nem egyértelmű, hogy mikor és miért ment oda. Egy kukába dobta a robbanóövét, majd egy lépcsőházban húzta meg magát két kamaszfiúval, akiknek Abdelként mutatkozott be, és azt mondta, hogy elromlott az autója, a családját várja, hogy érte jöjjenek, és azt kérte a srácoktól, hogy engedjék be a lépcsőházba, mert fél a merényletek miatt. A két fiú közben mobiltelefonon követte a tragikus este híradásait. Salah Abdeslam csatlakozott hozzájuk, nem sokat beszélt, egy idő után magára is hagyták.

Amri és Attou hajnali fél 6-kor érkezett a ház elé, felvették Abdeslamot, és azonnal indultak is vissza Belgiumba. Útközben a dzsihadista ellentmondásosan és zavarosan beszélt, bevallotta nekik, hogy részt vett a merényletsorozatban. Háromszor igazoltatták őket az autópályán, de mehettek tovább, Abdeslamot még nem kereste a rendőrség. Délelőtt 11-kor értek Brüsszelbe. Abdeslam új ruhaneműt vásárolt, fodrászhoz ment, rövidre vágatta a haját és leborotváltatta a szakállát. Átszállt ( a szintén vádlott) Ali Oulkadi autójába, akivel néhány kilométerrel arrébb, a terrorcsoport egyik búvóhelyének közelébe vitette magát. „Ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk” – mondta Oulkadinak. A kivetítőn egy fotó jelenik meg, amelyen egy brüsszeli térfigyelő kamera felvétele látható: Abdeslam sötét sziluettje, mielőtt a következő négy hónapra eltűnik a rendőrök szeme elől.

Segítőit néhány nappal később hallgatja meg az esküdtszék. „Ekkor kezdődött el a rémálom, elnök úr, de akkor még nem tudtam” – kezdi a fehér inget viselő, primitíven fogalmazó és lassan beszélő marokkói Mohammed Amri. Elmondja, hogy Abdeslam november 13-án zokogva hívta fel azzal, hogy Franciaországban van, balesetet szenvedett, és megkérte, hogy menjen érte. Amri a fővádlott  bátyjának, Brahim Abdeslamnak a kávéházában, a Les Béguines-ben volt felszolgáló, onnan  ismerte. Miután Amri nem ért rá, megadta közös barátjuk, Hamza Attou telefonszámát, aki Molenbeekben dílerként működött és közben szintén felszolgált a bárban. Végül hajnali 2-kor Amri és Attou együtt indult Abdeslamért. 

A két segítő nem tagadja, hogy ők menekítették ki Franciaországból a fővádlottat, de órákon át bizonygatják, hogy fogalmuk sem volt, mekkora veszélynek tették ki ezzel magukat. Állítják, hogy amikor elindultak érte, nem tudtak a támadásról és Abdeslam szerepéről sem. Az alig 27 éves, vékony, magas Attou idegesen válaszol a kérdésekre, Amri nyugodtan, apatikusan. A per elején, még szeptemberben egyébként maga Abdeslam jegyezte meg, hogy „ők nekem tettek szívességet, nem tudtak semmit”.

„Amikor elindultunk – mondja Amri – fogalmunk sem volt arról, hogy Salah Abdeslamnak köze van a merényletekhez.” Attou pedig állítólag azt sem tudta, hogy terrortámadás történt Párizsban, amikor elindultak. „Nincs okostelefonom, nem néztem a híreket, az ilyesmi nem érdekelt”.  

Mindketten azt állítják, hogy amikor elindultak Brüsszelből, nem tudták, hogy Párizsig kell majd menniük. „Fogalmam sem volt, hogy Párizsban van Abdeslam. Amikor felhívott, azt mondta, Franciaországban van, megadta a címet, mi meg követtük a GPS-t” – mondja Amri a Párizzsal határos déli elővárosáról, Châtillonról. „Châtillon nekünk nem Párizs. Banális útnak indult az egész, cigiztünk, hangosan nyomattuk a zenét” – erősíti meg Attou.

Nehéz megállapítani, hogy az éveken át füvező Mohammed Amri tényleg teljesen elbutult vagy pedig megjátssza az ostobát, de Nicolas Braconnay ügyész arra figyelmezteti, hogy nem az a vita tárgya, hogy tudták-e mit keresett a barátjuk Franciaországban, amikor elindultak érte. „Az a benyomáson, hogy van itt egy félreértés. Nem gondoljuk azt, hogy mielőtt elindult Brüsszelből, ismerte Salah Abdeslam szerepét a merényletekben. Ez a jó hír ön számára. A rossz hír az, hogy ez nem változtat semmin”. A két férfit terrorista bűntettel vádolják, amiért annak ellenére visszacsempészték Abdeslamot Brüsszelbe, hogy megtudták tőle, részt vett a merényletekben.  

„Egy Meki előtt parkoltunk le – magyarázza Amri. – Salah ott várt minket, és beült hátra a kocsiba. Elárulta, hogy hazudott, nem volt semmilyen balesete, ez csak ürügy volt arra, hogy érte jöjjünk és hazavigyük Brüsszelbe. Ekkor mondta azt is, hogy egyike volt a tíz embernek, akik végrehajtották a merényleteket, és hogy a bátyja meghalt, ő pedig meg fogja bosszulni”. Attou szerint Abdeslam össze-vissza beszélt, sírva és kiabálva. Elmondása alapján Abdeslam láthatóan ideges volt, saját szerepéről ellentmondásosan beszélt, először azt állítva, hogy maga döntött úgy, hogy nem robbantja fel magát, majd később meg azt, hogy nem működött a szerkezet. „Nem volt magánál, lihegett, izzadt, kissé agresszív is volt” – mondja Attou. 

„De akkor miért nem értesítették a rendőrséget vagy miért nem hagyták magára egy pihenőhelyen az autópályán?” – kérdezi az ügyész. „21 éves voltam, féltem, még csak nem is gondoltam erre. Az egyetlen megoldás számomra, hogy élve maradjak, az volt, hogy mindent úgy csinálok, ahogy Abdeslam mondja” – válaszolja Attou.  Amri azt mondja: „Meg kellett volna tennem, de nem volt bátorságom, sajnálom. Le voltunk bénulva, elnök úr. Nem is beszéltünk egymással, Hamza és én. Soha nem fogja megérteni, mit éltünk át ezen az estén”. Aztán hozzáteszi, hogy az út alatt egyszer odabökte Abdeslamnak: „Nem helyes, amit csináltál”, erre ő visszaszólt: „Kussoljál, semmit nem tudsz a vallásról!”

A nyomozás rávilágított arra, hogy egyikőjük sem elkötelezett dzsihadista, és nem is szimpatizánsai az Iszlám Államnak, de túlságosan is lojális barátok, főleg Amri. Ellene a legfőbb gyanú, hogy éppen őt hívta fel elsőként Abdeslam – hívja fel a figyelmet az ügyvédje, Negar Haeri, aki védencéhez fordulva így fogalmaz: „Azt vetik a szemére, hogy Salah Abdeslam fejből tudta az ön számát és megbízott önben. Másoknak tulajdonított dolgokról kérdezik önt, ez az ön helyzetének a tragédiája. Ha Abdeslam megmondta volna önnek, hogy részt vett a merényletekben, elment volna érte autóval?” „Ez abszurd. persze, hogy nem mentem volna érte. Tisztára olyan, mintha jegyet vettem volna a börtönbe – mondja Amri. – Haragszom rá, hat évet ellopott az életemből. Amikor felhívott, tudta, hogy ezzel bajba sodor”. „Mégis, olykor azt látjuk, hogy a tárgyalás alatt beszélget vele, időnként nevetgélnek is.” – jegyzi meg az ügyvédnő. „Az első nap óta folyton elnézést kér tőlem. A múlt héten mindennap elnézést kért. És hát a magánzárka nagyon kemény. Az egyetlen hely, ahol tudok emberekkel beszélgetni, az a vádlottak padja”.

A harmadik segítő, Ali Oulkadi meghallgatása ugyanolyan érzelmeket vált ki, mint a támadás túlélőinek tanúvallomásai. Két és fél évig tartó előzetes letartóztatás után a 37 éves férfi a perben szabadlábon védekezhet, a tárgyalás szüneteiben csendben várakozik a tömegben az Igazságügyi Palota folyosóján, mielőtt  helyet foglal a vádlottak padján. 

Amikor Salah Abdeslam 2015. november 14-én visszaért Attou-val és Amrival Brüsszelbe, Oulkadit, bátyja barátját kérte meg, hogy fuvarozza tovább a dzsihadisták búvóhelyére. Ő nem tudott akkor semmit a merényletekről, teljesítette is a kérést, egy héttel később vették őrizetbe. „Fogalmam sem volt, hogy egy terroristát szállítok. Azt éreztem, már bocsánat, hogy egy bajba jutott embernek segítek, aki olyan helyzetbe került, amit maga sem értett igazán. Ez volt a benyomásom.”

A vallomás alatt Ali Oulakdi egyre ingerültebbé válik. „Hosszan tudnék mesélni. Nagyon haragszom Salahra és a bátyjára. Azért kellett 31 hónapot börtönben töltenem, azért ment tönkre az életem, azért nem tudom az életemet újrakezdeni, és a hozzátartozóim sem, mert ismertem Salah és Brahim Abdeslamot. Azt akarom, hogy ezt ő is hallja” – mondja érezhetően őszintén a vádlott. Majd a túlélőkhöz fordul: „Szeretném teljes szívemből megköszönni a felpereseknek, hogy odajönnek hozzám és köszönnek, megkérdezik, hogy vagyok, hogy Ali vagyok nekik, és nem pedig egy a vádlottak közül. Köszönöm azoknak, akik ma délelőtt a meghallgatásom előtt odajöttek hozzám és vigasztaltak. Nem is tudják, hogy ez mennyire megérintett. Egyáltalán nem hasonlítom magam az áldozatokhoz, de éveken át úgy bántak velem, mint egy terroristával” – mondja, majd elmeséli, hogy a kislányának, akit a per kezdete óta csak hétvégénként láthat, azt hazudja, hogy hétközben Franciaországban dolgozik. „Nem tudom, hogyan magyarázzam el neki, mit csinálok Párizsban”. Meghallgatása végén Ali Oulkadi remegő hangon a fővádlotthoz szól: „Salah, ha nem hívtál volna fel aznap, most nem állnék itt”. Szerinte Abdeslam tönkretett három életet.

Az esküdtszék elnöke felfüggeszti a tárgyalást. A szünetben Oulkadit az Igazságügyi Palota lépcsőjén az áldozatok hozzátartozói veszik körül.