Salah Abdeslam újabb meghallgatása botrányba fullad. A tárgyalás félbeszakad, mert a vádlottak védői tiltakozásul kivonulnak, amikor az esküdtszék elnöke nem figyelmezteti a hallgatóságot, hogy nem nyilváníthat véleményt. A túlélők és az áldozatok rokonai ugyanis tapsolással és bekiabálásokkal fejezik ki felháborodásukat a fővádlott provokatív válaszai hallatán.
Öt órája tart Salah Abdeslam meghallgatása a magyarországi fuvarjairól, amikor délután 6 óra előtt pár perccel a 14 vádlott harminc ügyvédje egyszerre feláll és libasorban kivonul a teremből. „A higgadt tárgyalás ilyen körülmények között veszélybe került. Elhagyjuk a tárgyalótermet, hogy így jelezzük, a nyugalomnak vissza kell térnie” – mondja Olivia Ronen, a fővádlott védője, miután többszöri incidenst követően a kollégája azt kérte az esküdtszék elnökétől, hogy intse nyugalomra a felpereseket. Jean-Louis Périès, az esküdtszék elnöke kénytelen másnapra halasztani a tárgyalás folytatását.
A sajtó figyelmének központjában Salah Abdeslam áll, óriási várakozás előz meg minden tárgyalási napot, amikor őt hallgatja meg az esküdtszék. A fővádlott ugyan együttműködőnek mutatkozik, hat évi hallgatás után hajlandó végre megszólalni, válaszai azonban gyakran félreérthetőek, időnként arrogánsak is, s csak ritkán informatívak. Mindez feltehetően nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a mindeddig csendes, de nagyon érzékeny hallgatóság soraiban többen elvesztik a türelmüket.
Az incidenst megelőző órákban a merényletek előkészítésében betöltött szerepéből Salah Abdeslam csak annyit ismer be, amennyit a nyomozásnak sikerült bebizonyítania, a többi feltételezést illetően rendre ködösít. Azt nem tagadja, hogy ő bérelte azokat a gépkocsikat, amelyekkel a majdani terroristákat a menekültek közé vegyülve és ötször fordulva Magyarországról és Németországból Brüsszelbe szállították, de csak két fuvar esetében ismeri el, hogy ő maga volt a sofőr. Állítása szerint arra kérték, hogy „háborús zónából érkező muzulmán testvérekért” menjen el Budapestre. Utasait az ukrajnai háború elől menekülőkkel és a második világháborúban deportált zsidókkal állítja párhuzamba. Arra a kérdésre, hogy ehhez miért volt szüksége hamis papírokra, azt válaszolja: attól félt, hogy emberkereskedelem miatt megbüntethetik, miután illegális bevándorlókat szállított. Amikor az esküdtszék elnöke azt kérdezi, hogy a másik három alkalommal kinek adta kölcsön a bérelt autókat, azt válaszolja: „Neveket nem mondok, senkit nem nyomok fel”. Mikor a bíró ennyivel nem elégszik meg, kifakad: „Azt hiszem, nem jól hallotta, amit mondtam, bíró úr!” Az esküdtek konkrét kérdéseire a fővádlott rendszeresen ismételgeti, hogy „no comment”, és azt hajtogatja, hogy nem tudta, muzulmán testvérei milyen küldetéssel érkeztek Szíriából, ő csak segíteni akart nekik.
Arra a kérdésre pedig, hogy értük ment volna-e akkor is, ha tudja, hogy utasai merényletekre készülnek, elmondja: „Ha ezeknek az embereknek az járt a fejükben, hogy merényleteket hajtanak majd végre, arra biztos megvolt a jó okuk. Mást nem tudok önnek válaszolni. Akkoriban én buliztam, barátnőm volt, élni akartam az életet – nem hiszem, hogy elmentem volna értük”. De hozzáteszi, hogy mostanra ”maguk tönkretették az életemet, maguk, Franciaország és a kormánya”. Amikor az egyik esküdt helyre utasítja, mondván, hogy a felperesek nem ilyen válaszokat várnak tőle, az egyik védőügyvéd megjegyzi, hogy nem a felperesek kielégítése a per célja, hanem az igazság kiderítése.
Az indulatok akkor szabadulnak el igazán, amikor a túlélőket képviselő ügyvédek kapnak szót. Sylvie Topaloff szembesíti Abdeslamot azzal, hogy miközben „senkit nem nyom fel”, két barátját is belerángatta az akcióiba, amikor a támadást követően megkérte őket, hogy jöjjenek el érte Párizsba. Az ügyvédnő ezzel érezhetően a lényegre tapint, Abdeslam azonnal ki is jön a sodrából. „Nem az én hibám, hogy ők is itt vannak – harsogja –. Amint valamilyen probléma merül fel, mindenki azonnal rám mutogat. Önöknek itt inkább vállalniuk kell, hogy ártatlanokat zártak börtönbe, életeket tettek tönkre!”
Utolsó megjegyzésen a túlélők és az áldozatok hozzátartozóinak egy része annyira elképed, hogy közülük többen felnevetnek, van, aki hangosan tapsol. A fővádlott nem érzi a tehetetlen hallgatóság reakciójában az iróniát, az esküdtszék elnöke pedig nem érzékeli a helyzet súlyosságát. A vita folytatódik, de a helyzet már menthetetlen.
A per nyugalmának megőrzéséhez elengedhetetlen alapelv az, hogy a hallgatóságnak tartózkodnia kell a hangos megnyilvánulásoktól, ennek szavatolása az esküdtszék elnökének a feladata lenne, ő viszont nem szólal meg. A túlélők egyik ügyvédje viszont megkérdi Abdeslamtól, tudja-e, hogy az áldozatok miért tapsoltak. „Nem” – mondja a fővádlott. „Szerintem sem érti. Ehhez ugyanis meg kellene értenie, hogy amikor vádlottársait áldozatként tünteti fel, azt a tényleges áldozatok tűrhetetlenül illetlennek tartják.”
A tárgyalást eluralja a felháborodottság és a zavartság. A fővádlott egyik ügyvédje, Martin Vettes, tiltakozik kollégája kioktató megjegyzése ellen, és kifogásolja, hogy az esküdtszék elnöke elmulasztotta csendre inteni a hallgatóságot. „Nem cirkuszban vagyunk!” – kiabálja, de a bíró nem hajlandó szót adni neki, és bekapcsolni a mikrofonját, a teremben a hallgatóság csak Jean-Louis Périès-t hallhatja a hangszórókban: „Nem a nemzetgyűlésben vagyunk! Üljön le! Én felügyelem a rendet, maga nem fog engem kioktatni!”. Az ügyvéd sajnálkozik, hogy neki kellett a tárgyalás alapelveire figyelmeztetnie a bírót. „Ha gondolja, váltson szakmát!” – válaszolja ironikusan a bíró. Erre a hallgatóság – feltehetően nem is hallva az ügyvéd szavait – ismét tapsviharban tör ki. A védők közül többen is tiltakoznak, az egyre nagyobb káoszban pedig a bíró felfüggeszti a tárgyalást.
A rövid szünetben a védelem képviselői a folyosón megállapodnak abban, hogy a tárgyalás újrakezdését követően azonnal elhagyják a termet. Úgy vélik, hogy a vita nyugalma többé nem garantált, márpedig az elengedhetetlen számukra ahhoz, hogy higgadtan tudjanak érvelni. A szünet után az esküdtszék elnöke nyugalomra kér mindenkit, de már késő.
„Hónapok óta próbálom a nyugalmat megőrizni a tárgyaláson, elfogadhatatlannak tartom a felperesek megnyilvánulásait, akárhogy éreznek is. Nem tűröm, mert nem helyénvaló a tapsolás!” – mondja Jean-Louis Périès. Abdeslam ügyvédje, Martin Vettes ekkor nyugodt hangon felsorolja azt a három incidenst, amely miatt a védelem szerint elszabadult pokol, s azt kéri, vegyék ezeket jegyzőkönyvbe. Az első az volt, amikor az egyik esküdt megjegyezte, hogy a felperesek nem ilyen válaszokat várnak a fővádlottól, s a bíró nem figyelmeztette arra, hogy az esküdtszék tagjainak pártatlannak kell maradniuk. „A második, amikor a hallgatóság két ízben is tapsolt, és az esküdtszék elnöke erre nem reagált. Harmadikként pedig azt említi, hogy a bíró nem adta meg neki a szót, amikor az előbbi két incidenst akarta szóvá tenni. Ezt követően a védelem képviselő felállnak, és látványosan kivonulnak a teremből.
A nap lezárásaként a felperesek ügyvédjei közül Jean Reinhart emelkedik szólásra. „Hat és fél hónapja küzdünk az érzelmekkel, de túl nagy itt most a feszültség, túl nagy a türelmetlenség részünkről, amikor a vádlottak kapnak szót. A tapsolás valóban nem helyénvaló, nem is lesz több ilyen hangulatkitörés. Szomorúan konstatáljuk, hogy a védelem padsorai kiürültek, eddig sikerült jól együttműködnünk annak érdekében, hogy feltárjuk az igazságot. A felperesek azt szeretnék, ha a vita nyugodt körülmények között folytatódna” – mondja az ügyvéd, mielőtt a bíró másnapig berekeszti a tárgyalást.
Salah Abdeslam elsősorban kettős beszéde miatt vált ki heves érzelmeket a hallgatóságból. Amikor a per első napján az esküdtszék elnöke megkérdezte tőle, mi a foglalkozása, azt válaszolta, hogy az Iszlám Állam katonája. Fél évvel később, amikor a bíró azt a kérdést tette fel, hogy felesküdött-e 2015 nyarán a dzsihadista szervezetnek, mielőtt Brüsszelbe fuvarozta Budapestről a terrorkommandó tagjait, az mondta: „Nem voltam tagja az Iszlám Államnak. Olyan lelkiállapotban voltam, mint azon ukránok, akiknek el kellett hagyniuk hazájukat, és támogatják a honfitársaikat.”
A legvéresebb franciaországi terrortámadás fővádlottja nem az az elvakult dzsihadista, amilyennek a média gyakran láttatja, vagy amilyennek ő szeretné látni saját magát. Egyrészt saját magát 2015 nyaráig egy átlagos, bulizós belgának írja le, véletlenül kavarodott bele egy merénylettervbe, amelyet maga se látott át, másrészt pedig érződik, hogy az utókor számára a meggyőződéses dzsihadista szerepében szeretne tetszelegni. Olyan iszlamistát alakítva, aki magáénak vallja azt az ideológiát, amelynek nevében végrehajtották a merényleteket.
Felmerül a kérdés, hogy az esküdtszék előtt álló Abdeslam mennyiben azonos a hat évvel ezelőtti önmagával. A válasz feltehetően a bátyjához, Brahimhoz fűződő viszonyában keresendő, aki öngyilkos merénylőként halt meg Párizsban. Legalábbis Abdeslam 2016 márciusban, első kihallgatásán azt vallotta a belga rendőröknek: „A bátyám, Brahim kérésére béreltem a gépkocsikat és a szálláshelyeket”.
Ezúttal azonban a megbízója kilétét illetően is csak annyit mond, hogy „no comment”. Amikor az esküdtszék elnöke értetlenségének ad hangot amiatt, hogy megváltoztatta a legelső vallomását, hozzáteszi: „Azért, mert egyesek már nincsenek ezen a világon, nem fogom rájuk hárítani a felelősséget. Nem árulom be őket”. Érezhetően ügyvédeit is meglepi, hogy ezzel védelmének egyik legfőbb eleméről mond le. Miután a tárgyalótermi incidenst követő napon ismét a legnagyobb nyugalomban folytatódik a tárgyalás, ügyvédje, Olivia Ronen, is megpróbálja kihúzni a vádlottból, hogy ki kérte meg a terroristák fuvarozásához szükséges autók bérlésére. „Valaki áll az egész mögött, de nem fogom megmondani, hogy ki. Min változtatna ez esküdtszék számára?” – kérdi Abdeslam. „Sokat segít a megértésben és az ítélkezésben is, ha értjük a dolgokat” – bátorítja az ügyvédnő. „Az igazságra a feltámadás napján fog fény derülni” – hangzik a válasz.
A letartóztatását követő spontán vallomása után Salah Abdeslam hat évig hallgatott, mielőtt az utolsó ítéletre váró dzsihadista harcos jelmezét öltötte magára. Ezt a hat évet magánzárkában töltötte a perre és az ítéletére várva, amiről feltehetően tudja, hogy nagyon súlyos lesz. Azt is tudja, hogy hosszú büntetését iszlamista elítéltek között fogja letölteni.