A Bataclan túlélői – Bűntudat és felelősség

A túlélők után most az áldozatok hozzátartozóit hallgatja meg az esküdtszék a Bataclan elleni támadásról. Napokon át jelennek meg a pulpituson teljes családok, amelyeknek tagjai egymást támogatják gyászukban. Vallomásaik sokszor a sebesültekénél is megrázóbb emberi történeteket tárnak fel a merénylet mai napig tartó hatásairól. Mintha egy véget nem érő temetésen venne részt a hallgatóság. Sokan még mindig a gyász színét viselik. Több tanú is azzal kezdi, hogy először és utoljára beszél az eddig elmondhatatlannak tűnő fájdalmáról. A legfiatalabb egy 13 éves lány, aki az apját vesztette el, a legidősebb egy 77 éves férfi, aki a 17 éves unokáját gyászolja.

Míg a túlélők a Bataclanban történtekről tettek tanúvallomást, az áldozatok hozzátartozói arról beszélnek, hogyan élték meg távolról a tragédiát, Van, aki Angliából, Spanyolországból, Olaszországból, az Egyesült Államokból, Chiléből vagy Algériából érkezett, hogy megemlékezzen a halottjáról. 

Sokan szinte azonnal értesültek a merényletről, és telefonon próbálták elérni a veszélyben érzett hozzátartozójukat. Zahra sms-t küldött a húgának: „Szia, minden rendben, otthon vagytok már?”Nem érkezett válasz. „Hol vagytok?”- írta a fiának, Valentinnak Nadine. Nem jött válasz. A 15 éves Nino apjáért aggódott. „Hello, papa, láttad, mi történik? Nem jött válasz. Christiane azért írt üzenetet a lányának, Cécile-nek, hogy vigyázzon magára. Nem jött válasz. „Talán nincs nála a mobilja” – gondolta az anya. Jocelyne is önmagát próbálta nyugtatni, miután nem kapott választ az sms-re a fiától, Nicolas-tól. „Amíg a rendőrség nem hív, biztos, hogy életben van”.

Chloét a támadás kezdetén a férje, Mayeul hívta fel, aki egyedül ment a koncertre. „Robbanásokat és kiáltásokat hallottam, azt mondta, hogy megsérült, meg fog halni, még el akarta mondani, hogy szeret. Azt kérdeztem, hogy viccel. És akkor hirtelen hatalmas zajt hallottam, mintha elejtette volna a telefonját, majd hosszú csend. Mintha megállt volna a szívem”.  

A 30 éves Hélène egyike a teremben egymást követő fiatal özvegyeknek. Hosszú, barna hajához fekete kabátot visel. Megölt férje, Quentin barátai kísérik, testőrként vigyáznak rá. Alig fél éve voltak házasok, ő a támadás napján fáradtnak érezte magát, ezért nem kísérte el férjét a rockkoncertre, jegyét az utolsó pillanatban sikerült féláron eladniuk. „Nagyon szeretném megtudni, ki vette meg – mondja sírva. – Bűntudattal élek, amiért átadtam a helyemet valakinek egy mészárlásban.”

Stéphane-t is a bűntudat gyötri, ő fiának, Hugonak 23. születésnapjára adta „azt a rohadt koncertjegyet”. Felidézi, hogy az azonosításkor egy pszichológus azt mondta neki, szerencséje van, mert láthatja meghalt fia arcát, sok hozzátartozónak meg sem merték mutatni az áldozatok szétroncsolt testét.

Lahssen, aki az öccsét, Djalalt, vesztette el a támadásban, nem bírja visszafojtani mérgét a vádlottakkal szemben. Arabul beszél, tolmács fordítja a szavait. „2014- ben érkeztünk Algériából. Új életet akartunk kezdeni, dolgoztunk, pékek és cukrászunk vagyunk, tovább akartuk magunkat képezni. A hazánkban minden nehéz volt, ellenben ti mind itt nőttetek fel Európában. Ihattatok alkoholt, bulizhattatok éjjel-nappal. Szerencsétek volt, mindenetek megvolt, de csak bajt tudtatok okozni.  De miért mindez? Nem értem. Ennek semmi köze az iszlámhoz”.

Jean-Pierre fia, Stéphane, halálát nem tudja feldolgozni. „Remélem, Isten megbocsát nekik. És remélem, nekem is megbocsát, amiért én viszont nem tudok nekik megbocsátani”.

Ekkor lép a pulpitushoz Aurélie, akinek érzékletes és megdöbbentő erejű vallomása nagy hatással van a többi gyászolóra, az esküdtszék tagjaira és az újságírókra is. A hosszú szőke hajú, nagy kerek szemüveget viselő, elegánsan sportos nő a férjét vesztette el. Visszafogott, finom hangon olvassa fel vallomását.

„Sokáig haboztam, hogy eljöjjek-e ide. Nincs különösebben szükségem arra, sem kedvem ahhoz, hogy hat évvel később visszatérjek rá. Már nem ugyanaz az ember vagyok, mint akkor, és félek, hogy a mai önmagam ellentmondásba kerülhet azzal, aki hat évvel ezelőtt voltam. Mégis itt állok most a mikrofon előtt, úgy döntöttem ugyanis, hogy még egyszer, utoljára elmondom a történetemet, jelképesen megszabadulok tőle. És a vallomásom talán az esküdtszéknek is segít megérteni, hogy a terrorizmus után egy élet miért nem lehet soha többé hétköznapi.

Utoljára beszélek róla, de ez lesz az első alkalom, hogy ilyen részletességgel teszem a családom tagjai előtt, akik ma itt vannak, és közülük sokan messziről érkeztek. Együtt éltük át az eseményeket, de kevesen tudják közülük, mi zajlott le bennem, és azt hiszem, nem baj, ha most ők is hallják, amit elmondok, mielőtt végleg lezárom ezt a fejezetet. Hát akkor vágjunk bele!

2015. november 13-án 34 éves vagyok, Párizs 10. kerületében élek Matthieu-vel, csaknem 14 éve vagyunk együtt. Egy vonaton találkoztunk először, a húszas éveink elején. Gyakran leveleztünk, sokat hallgattuk zenét is együtt. Egy nap csengetett az ajtómon, azt mondta, készen áll a kapcsolatra – soha többet nem váltunk el. Együtt nőttünk fel voltaképpen, együtt bontakoztattuk egész életünkre tervezett ki szerelmünket, nekem ő volt mindenem.

A tragédia idején Matthieu egyetemi tanár, földrajzot tanít, én Nadia barátnőmmel dolgozom, aki ékszereket tervez, boldogságban élünk. Mindig szól nálunk a zene, és mindig szívesen látjuk barátainkat egy italra. 3 éves a fiúnk, Gary, aki fel-alá rohangál a lakásban, a hasam napról napra domborodik, két fájdalmas vetélés után végre újra egy baba növekedik a hasamban, és tudjuk már, hogy kislány lesz. Egy kicsit túl szép is mindez, időnként magunk is azon évődünk, hogy a boldogság sztereotípiáit testesítjük meg. 

2015. november 13-a átlagos pénteki napnak ígérkezik. Vagyis egy kicsit szebbnek, mint a többi nap, mert két nappal korábban egy apróságon összevesztünk, és épp veszekedésünk utolsó morzsáit sepergetjük gyengéd szerelmes sms-ekben. Én megírom neki, hogy szeretem, és hogy fantasztikus apának tartom, erre azt válaszolja, hogy ő is szeret, és tudja, nem könnyű nekem a gyereket kihordani, de erősnek és bátornak gondol, és higgyem el, minden rendben lesz. 

Délután 5 órakor azt írja, hogy előbb végzett, elmegy Garyért az óvodába, nyugodtan sétáljak a városban, ha van kedvem. Amikor 7 óra körül hazaérek, azt mondja, hogy ő megcsinál mindent, hallom, ahogy játszik a fürdőkádban Garyvel. Hármasban megvacsorázunk, Matthieu azt mondja, már nem akar elmenni a koncertre, nem is szereti túlságosan az Eagles-t, csak azért vett rá jegyet, mert tudja, hogy Dave Grohl a Foo Fighters-ből Párizsban van, és talán ő is fellép velük. Megnyugtatom, hogy szívesem fekszem le ma korán, menjen csak el egyedül, tudom, hogy a zene számára olyan, mint a levegő, együtt töltjük majd az egész hétvégét. Sikerül meggyőznöm, de mielőtt elindul, még lefekteti Garyt. Hallom, amikor azt mondja neki, hogy szereti, és azt is, hogy holnap találkozunk. Látom, ahogy átmegy a nappalin, én odaszólok, hogy milyen jóképű. Felkapja kedvenc sálamat és a nyaka köré tekeri, megcsókol és megígéri, hogy korán itthon lesz. Amikor a liftajtó bezárul mögötte, nem sejtem, hogy a zsebében őrzi annak a cipőnek a fotóját, amit karácsonyra akart nekem megvenni. 

Égve hagyom a villanyt a nappaliban, és lefekszem. Háromnegyed tízkor smst küld: „Na, ez rock and roll!” Nem válaszolok. Erre nem tudok mit mondani. A Bataclanban egy perc múlva kezdődik a lövöldözés. Fél 11-kor Nadia barátnőm hív sírva. Kint van az utcán, és azt mondja, hogy mindenhol lőnek, Párizs lángokban áll. Azért telefonál, hogy megnyugtassam, nálunk minden rendben van. Mondom neki, hogy Matthieu a Bataclanban van, akkor hirtelen elhallgat, talán azért, hogy ne essek pánikba attól, amit mondana. Azt javasolja, tegyük le, és kapcsoljam be a tévét. Így is történik, és azonnal megértek mindent. Vagyis nem értek semmit, csak tudom, mi van. Tudom, hogy nem fog hazajönni, és minden, amit eddig felépítettem, épp most omlik össze.

Innentől kezdve az emlékeim az estéről zavarosak. Ekkor kezdődik az, amit érzelmi disszociációnak neveznek, az a tudathasdáshoz hasonló állapot, amiről már többször volt szó ebben a teremben. Ez egy olyan védekezési mechanizmus a megőrüléssel szemben, amellyel valamelyest távol lehet tartani magunkat a valóságtól, hogy egyáltalán el tudjuk azt viselni. Szinte kilépek önmagamból, és majdnem nézőként figyelem, ami történik.

Felhívom a nővéremet, aki szerencsére éppen a közelünkben tölti az estét. Nem ért ugyan mindent, de érzi a hangomból, hogy sürgős a helyzet, és rohanva érkezik, pedig ekkor nem volt tanácsos az utcára menni a közelünkben. Férjével, Yves-vel jön, aki beül a tévé elé, hogy ne lássam, mi megy benne. Ekkor megkezdődik életem legnehezebb éjszakája. Bár nem látom a képeket, hallom a szírénázó mentőket és rendőrautókat, amelyek a házunk előtt húznak el. Ez a hang örökre bevésődött az emlékezetembe, amikor valamiért nem tudok aludni, mindig hallom ezeket a szirénákat. Fel-alá járkálok a lakásban, két kezemet nagy hasamra szorítva, időnként ledőlök a kanapéra. Elpróbálom magamban, hogyan jelentem be Garynek, hogy meghalt az apja. Mert meg vagyok arról győződve, hogy Matthieu nem jön haza. Ezerszer voltunk együtt a Bataclanban, mindig ugyanott álltunk, jobb oldalon hátul, nem messze a bejárattól. Biztos, hogy a lövöldözés kezdetén azonnal meghalt. 

Telefonálok először Edith barátnőmnek, tudom, hogy ott van a koncerten, aztán hívom Christophe-ot is, aki először nem veszi fel, de aztán ő hív, hogy sikerült kimenekülnie, még rohan, amikor végre beleszól. Reggel 5 felé hívnak egy ismeretlen telefonszámról. Valaki azt mondja, hogy „Matthieu Giroud életben van, megúszta karcolás nélkül és haza fog jönni”. Emlékszem, hogy felüvöltöttem, végre sírni is tudtam, ledobtam a telefont a nappaliban a fotelbe. A nővérem vette át és megkérdezte, hogy igaz-e a hír. Igen, Matthieu életben van, és karcolás sem érte. Csak várni kell rá. Felhívom Matthieu szüleit, közben Yves felbont egy üveg whiskyt. A nővérem életünk legfontosabb fotójára készül: le akarja kapni, amint a lift előtt egymásra találunk Matthieu-vel, s tippelgetjük, hányan fogják majd kommentelni a fotót. Én meg azon agyalok, honnan szerzek almát reggel 5-kor a kedvenc almatortájához, mert muszáj lesz egy ilyen éjszaka után elkényeztetni. De én nem találtam almát, a nővérem meg nem vette elő a fényképezőgépét. A fiam 8 körül felébred, és azt kérdezi, mit keres itt a nagybátyja és a nagynénje. Azt válaszolom, hogy nem kell aggódni, papának egy kis problémája akadt a koncerten, nemsoká hazaér.

Aztán megérkeznek Matthieu szülei Grenoble-ból. Majd a párizsi unokatestvérek és az én szüleim is Savoie-ból. Mindenki haladéktalanul vonatra szállt. Alig férünk el a nappaliban. Megállás nélkül hívom a zöld számot, amit megadtak, de foglalt. Valaki azt mondja, hogy bízni kell abban, amit éjszaka mondtak nekem a telefonban. „Ha azt mondták, hogy életben van, akkor életben van. Biztosan bevitték a rendőrségre, hogy tanúvallomást tegyen. Majd hazajön”.

Hallom, amit mondanak nekem, de tudom, ha élne, már hívott volna. Megtalálta volna valahogy a módját, hogy felhívjon engem. Mindketten aggódó emberek vagyunk, soha nem telt el néhány óránál több anélkül, hogy ne adtunk volna hírt egymásnak magunkról. Nem vagyok képes a fiammal foglalkozni, kávét sem bírok készíteni a nappalimban ülőknek. Elkezdem felhívni a kórházakat. Mindet, sorban egymás után. „Jó napot kívánok. A párom a Bataclanban volt tegnap este. Matthieu Giroud-nak hívják. 184 centiméter magas, barna haja van, és nagy kék szemei. Van egy anyajegy a fején, a haja eltakarja. Vagy húszszor elismétlem, s húszszor kérnek meg nagyon kedvesen, hogy legyek türelmes, és mondják el, hogy ilyen ismertetőjegyekkel senki nem fekszik náluk. Ekkor már november 14-e van, és besötétedett. 

A nappali még tele van, de Matthieu nem jött haza. Halljuk időnként a liftajtót kinyílni, de a lakásba nem lép be senki. Mindenki kitart, tudjuk, ha egyikünk összeomlik, mindannyiunknak végünk. Este 7 körül hívom fel utoljára a zöld számot. A fotelben ülök, mindenki elhallgat körülöttem, amikor megértik, hogy valaki felvette. Ezúttal a hang türelmetlenkedik: ha azt mondták nekem, hogy életben van, akkor az úgyis van. Azaz várni kell tovább. Úgy teszünk, mintha megkönnyebbülnénk, pizzát rendelünk. A nappali lassan kiürül, én lefekszem. Harminchat órája nem hunytam le a szemem, húz a hasam, azonnal elalszom.

A barátaim – Harold, James és Alice – eközben már egy napja keresik Matthieu-t a városban, megállás nélkül rohangálnak. Már nincs hely, amit nem ellenőriztek, mégsem mennek haza, most a védelmi minisztériumnál várakoznak, ahol negyedóránként frissítik a halottak és sérültek listáját. Este 10 körül megjelenik Matthieu neve. A tábla rosszabbik oldalán. James megkéri az ügyeletes rendőrt, engedje meg, hogy inkább ő hívja fel a családot. Apámat hívja, ő meg a nővéremet. Együtt jönnek vissza bejelenteni a hírt.

Az apám közelít a szoba felé. Hallom a padló recsegését, és tudom a lassú lépéseiből, hogy baj van, a vészcsengő megszólalt. Leül az ágyam szélére. Megkérdezem, hogy meghalt-e, azt válaszolja, hogy igen. Matthieu meghalt. Matthieu meghalt. Matthieu meghalt… Nagyon sokszor el kellett mondanom, hogy megértsem. Valójában a testem értette meg először. Hányinger jön rám.  Nem emlékszem arra, hogy kiabáltam volna, nem is sírtam.

A következő napok ismertek, sokan elmesélték ugyanúgy. Mindenkivel tudatni kell a hírt, elsőként a fiammal. Mindenhol mindenre várni kell: megtudni, hol van Matthieu, aztán megtudni, hogy öt percig lehet megnézni az Igazságügyi Orvostani Intézetben, várni arra, hogy kiadják a holttestet, várni az engedélyre, hogy eltemethessük. És vannak olyan szavak, amelyeket elképzelhetetlen együtt kiejteni, és én mégis kimondom őket. Mint például: „Papa meghalt” vagy „Mikor kaphatjuk meg Matthieu holttestét?” vagy, hogy „Melyik cipőt adjam rá?”

Egy nap magam sem értem, amikor azt mondom egy barátnőmnek: „Örülök, hogy fejbe lőtték, ez tök jó, egyből meghalt”. Robottá válok. Egyik nap anyám előbb kell fel, mint én, reggelit készít Garynek. A tejet összetéveszti az előző napi levesmaradékkal. Gary ma is jól emlékszik erre az első időszak abszurditásaiból. Megannyi „lehetetlen” dolgot csináltam, még egy szöveget is felolvastam a temetésen.   

Két héttel később a fiammal vagyok a lakásban és a nagy hasammal, a temetésről jöttünk haza. Ezúttal üres a nappali, csak mi ketten vagyunk otthon. Felesleges a liftet figyelni, nem várunk senkit. Megfürdetem a fiamat, ma este nincs játék a kádban. Vacsorát készítek, s automatikusan három tányért teszek az asztalra. Ezt még sokáig csinálom, és nem tudom leírni azt a kegyetlen érzést, amikor úgy kell eltennem a harmadik tányért, hogy nem mutathatom a fiamnak, hogy mindjárt összeomlok. Gyakran szeretném összetörni az összes többi tányért, és csak kettőt hagyni, hogy ne kelljen ennek a tévedésnek a következményeit többet átélnem. Ezen az estén megértem, hogy elkezdődött a Matthieu nélkül élet.

A kedvenc joghurtjai lejártak a frigóban. A ruhái a szennyesben – félre kell tennem őket, hogy kimossam a mieinket, akiknek folytatódik az élet. A fogkeféje még mindig a pohárban a fürdőszobában. Nem bírom kidobni, mert már csak az üzeni nekem, hogy „itt vagyok, nemsoká hazaérek”.  És egy nap az ágyneműt is ki kell mosnom, amely melegítette az utolsó éjszakánkat. Utána sokáig utáltam a mosószer illatát a tiszta lepedőn. Ezer ilyen dolgot kell csinálnom, miközben szorítom a nagyfiam kezét, aki épphogy 3 éves.

Neki egyből sikerült gyászolnia. November 14-én este, amikor lefektettem az első apátlan éjszakájára, listát állított össze azokról a dolgokról, amelyeket többet nem csinálhat az apjával. „Nem fogok többet kiwit enni vele reggel? Nem fog többet a vállára venni, amikor fáradt vagyok? Nem fogunk szombat délutánonként focizni? Nem, Gary, ennek mind vége.” Gary amúgy erős, de az első hónapokban elviselhetetlen dührohamai vannak. Üvölt, és szét akar törni mindent. Tudom, hogy fel kell dolgoznia, ezért egy kicsit hagyom dühöngeni, aztán leállítom, olyan erősen magamhoz szorítom, hogy meg se tudjon mozdulni. Időnként a földre szorítom, és a hátát a nagy hasammal nyomom, hogy ne sértsen meg senkit, elsősorban önmagát ne.  Ez másnak bizonyára nagyon félelmetes, de tudom, hogy szükség van erre a kemény fizikai kontaktusra fájdalma oldásához. A végén mindig ugyanaz történik: sírva borul a karjaimba, és én a saját könnyeimet a nyakába rejtem. Anélkül, hogy tudna róla, ő irányt engem, mert a fájdalmam olyan erős, hogy nem tudok másra figyelni. A dührohamaival, majd a szomorúságával voltaképpen arra kér és felhatalmaz egyúttal, hogy én is kifejezzem az érzelmeimet. És amikor nevet, mert egy gyerek folytatja az életét, kikényszeríti az örömöt is, ami még lakozik bennem.

Közben a hasam folyamatosan domborodik. Ez a kislány egy csoda, és valószínűleg neki köszönhetem, hogy még ma is élek, ha nem lettem volna terhes, valószínűleg elkísérem Matthieu-t a koncertre.

2016. március 16-án, négy hónappal a párizsi merényletek és alig néhány nappal a brüsszeli támadások előtt életet adok Thelmának. Ezen az éjjelen az öröm visszatér. Thelmával megszületik az a mély meggyőződésem, hogy élni fogunk. És jól fogunk élni. Lehet, hogy az őrület közel járt hozzánk, de továbbment. A karjaimban tartom a lányomat, meleg és gyönyörű. Ezen az éjjelen bizonyossággá válik bennem, hogy minden energiámat abba fogom fektetni, hogy mi hárman boldogok legyünk. Tudom, hogy legalább ennyivel tartozom Matthieu-nek, és azt is tudom, hogy ez a legszebb bosszú. Minket nem fognak megölni.

Én nem voltam ott a Bataclanban, nem másztam át holttesteken, nem bújtam el a tetőn vagy a pincében, nem törtem át a mosdó álmennyezetét, nem gázoltam át vértengeren. Nem töltöttem el két órát egy szörny hasában. Én elveszettem a férfit, akit szerettem, a régi otthonom összeomlott, és a romok között kellett újrakezdenem az életemet két kisgyerekkel.

Cipelem a saját fájdalmamat hat éve, és vele a két gyerekemét, akik apa nélkül nőnek fel, de nem érzem azt, amit a túlélők bűntudatának neveznek, sokkal inkább a túlélők felelősségét érzem: én maradtam itt, nekem kell kettő helyett élnem.

És egy nap találkoztam egy másik férfival. Az élet ismét visszatért a nappaliba. Ettől kezdve minden energiámat abba fektettem, hogy magamhoz térjek, és újra elkezdjek élni, mint a többiek körülöttem. Most már azt hiszem, kimondhatom, az adott körülményekhez képest jól vagyok. És a gyerekeim is jól vannak. A fiam 9 éves, a lányom 5. Gary a legkedvesebb kisfiú a világon, mellette Thelma pedig ragyog, mint a napsugár. Úgy érzem, hogy hárman együtt nagyon szépek vagyunk. 

Gyakran fáradt vagyok attól, hogy egyedül látom el a gyerekeimet, én mesélek nekik minden este, én kelek fel velük minden reggel, sokszor éjjel is, én vagyok, aki ápolja őket, aki veszekszik velük, vigasztalja őket, focizik velük és főz nekik. De tudják, hogy mindig rendelkezésükre állok.

Sokat beszélgetünk november 13-a estéjéről is. Gary szomorú, hogy alig emlékszik valamire, de szerencséje van, mert három évig egy fantasztikus apa szerette. Thelma nem érti időnként, hogy miért leszünk szomorúak, amikor erről beszélünk, és szeretne tudni ő is úgy sírni, mint mi Garyvel. Thelma azt gondolja, hogy a halál után mindannyian találkozunk, így ő türelmes. Néha hallom, amint a szobájában azt suttogja, hogy papa. Soha nem mondhatta a saját apjának, így magában ízlelgeti, milyen is az.

Egyik nap Thelma azt mondta, attól fél, hogy engem lelőnek. Ilyenkor beszélgetünk. Azt mondom nekik, hogy ami a papával történt, az rendkívüli. Hogy előtte soha nem történt ilyen, és nem fog soha többet. Hogy nem kell nyugtalankodniuk, biztonságban vagyunk. Őket meggyőzve néha sikerül magamat is meggyőznöm erről.

Matthieu nem egyszerűen meghalt, tudatosítani akarom mindenkivel, hogy Matthieu-t egy tömeggyilkosság során megölték. Ezért döntöttem úgy, hogy eljövök ide, és beszélek róla.

Először abban sem voltam biztos, hogy be merek jönni az Igazságügyi Palotába. Csak annyit döntöttem el, hogy megközelítem az épületet, amely nagyon impozáns, és amelyben még soha nem jártam… Féltem a tömegtől, az újságíróktól, féltem attól is, hogy félni fogok. Ideérve azonban éreztem, hogy itt minden nyugodt, így elővettem szépen a belépőkártyámat, a rendőrök pedig kedvesen elirányítottak a teremhez. Leültem hátul és néztem a többieket. Senkit nem ismerek, de ők is ugyanazt a fájdalmat hordozzák, amit én. Először éreztem meg a történetem kollektív dimenzióját.  Azelőtt semmit nem tudtam arról, hogy konkrétan mi is történt november 13-án a Bataclanban, a vádlottak arcát is itt láttam először.

Az első nap olyan fáradtságot éreztem hazaérve, mint még soha. Másnap mégis visszajöttem, és harmadnap is, és azóta mindennap, hogy halljam, amit mások mondanak. Ebben a teremben látom a kezeket, amelyek megérintik egymást, a családtagokat, akik megölelik egymást, a barátokat, akik vigasztalják egymást. A szörnyűségekről beszélünk, de időnként önkéntelenül a minket körülvevő szeretetről, a hatalmas barátságokról teszünk vallomást.

Talán ostobaság, de van egy olyan érzésem, hogy éppen mindezek miatt váltunk célponttá. Mert nyitottak vagyunk egymás iránt, mert képesek vagyunk szeretni, gondolkodni, megosztani, amink van. A mindennapi hősök történeteit hallgatom itt ebben a teremben, és esténként elmesélem a gyerekeimnek. Mesélek arról a bátyról, aki úgy védte meg a húgát, hogy ráfeküdt a földön. Mesélek nekik arról a férfiról, aki szintén a saját testével védte meg Edith barátnőmet, aki nem bírt megmozdulni. Még mindig nem térek magamhoz annak a rendőrnek a történetétől, aki ráhasalt az egyik terroristára, hogy a túszok biztonságosan ki tudjanak menekülni. Elmeséltem azt is, amikor az egyik este, már nagyon későn, a felperesek megosztották a szendvicseiket a vádlottakkal. És az ügyvédek összeadtak pénzt azért, hogy a gonosz emberek is fogadhassanak védőügyvédet. A gyerekeimnek el tudom mesélni, hogy csak az lehet igazságos, ami becsületes. Az egyik barátnőm úgy fogalmazott, hogy ez a tárgyalóterem egy olyan utópisztikus hely, amilyen országban élni szeretnénk. Köszönöm, hogy végighallgattak.”