A Bataclanban tizenegy nézőt – három nőt és nyolc férfit – ejtettek túszul a merénylők. Közülük hatan tesznek vallomást az esküdtszék előtt. Míg a túlélők többsége nem is látta, kik lőttek rájuk, a túszok több, mint két órán át két terroristával voltak összezárva a koncertterem emeletén egy szűk folyóson, amíg a kommandósok sértetlenül ki nem szabadították valamennyiüket.
Az esküdtek mögött kivetített fotón három árnyék látszik a párizsi éjszakában: három ember kapaszkodik az ablakpárkányba a Bataclan emeletén, mintegy 6-7 méteres magasságban. Alattuk az utcán a vészkijáraton keresztül kimenekülő emberek, a földön holttestek.
A jelenetet Daniel Psenny, a Le Monde fotóriportere vette fel saját lakásából, amely épp a Bataclan vészkijáratára néz. Mobiltelefonjával rögzítette a mészárlás kezdetén az eseményeket.
Az ablakon át menekülők mindhárman túlélték a támadást, közülük kettőt ejtettek túszul a terroristák, ők is megjelennek az esküdtek előtt. Senki más nem volt olyan közel a terroristákhoz azon az este, mint ők.
David Fritz-Goeppinger 23 éves volt a merénylet idején. Barátaival érkezett a koncertre, de amikor 21 óra 47 perckor eldördültek az első lövések, egyedül szaladt fel az erkélyre, azt remélve, hogy ott egy ajtón átjutva majd kimenekülhet az épületből. Az ajtó azonban egy zsákutcának bizonyuló szűk folyosóra nyílt, ahol akkor már többen is menedéket kerestek. Amikor David meghallotta, hogy a terroristák már az erkélyen vannak, onnan lőnek áldozataikra, megpróbált az ablakon kimászni a tetőre, de csak a párkányig jutott „Kilencven kilós vagyok, megértettem, hogy nem juthatok tovább” – mondja higgadtan a hosszú hajú mosolygós fiatalember.
Egy másik férfi is hasonlóképpen próbálkozott. David és Sébastien ott, a párkányon állva, a felettük lévő szellőzőnyílásba kapaszkodva mutatkoztak be egymásnak. Akkor egy nő kiáltásaira lettek figyelmesek: „Segítség, terhes vagyok!” – könyörgött a nő, aki a szomszéd ablakon lógott ki, lábai a levegőben.
„Hármunknak jutott eszébe ez az ötlet, ami valójában egy reménytelen lépés volt. A terhes nő folyamatosan kiabált, azt kérte a járókelőktől, hogy kapják el, ha leesik. Nem bírta magát tartani, a kezei egyre inkább csúsztak le a párkányról.” – mondja Sébastien, aki ugyanabban a piros kockás ingben jelent meg a bíróságon, ami a támadás napján volt rajta a Bataclanban. Ő végül visszamászott az ablakból, beemelte a nőt a folyosóra, aki egy technikai helyiségben bújt el tucatnyi más nézővel együtt, magukra zárva az ajtót.
Akkor Sébastien ismét kilépett az ablakba David mellé, azt remélve, hogy a házfalra tapadva észrevétlenek maradhatnak az éjszakában. „Nem lesz semmi baj, meglátod, majd iszunk a végén egy sört” – idézi fel David, hogy mit is mondott Sébastiennek, miközben tisztában volt azzal, hogy a terroristák pillanatokon belül odaérhetnek hozzájuk. Néhány perc múlva egy fegyveres belépett a folyosóra. „Tedd azt, amit mond, és meglátod, nem lesz baj!” – magyarázta David Sébastiennek az ablakpárkányon.
Grégory és barátnője, az izomsorvadásban szenvedő Caroline eközben a széksorok között guggolva próbált meg elbújni az erkélyen, amikor két merénylő melléjük lépett, és onnan célozták a földszinti nézőket. „Fellálni!” – szegezte fegyverét egyikük Grégoryra és Caroline-ra. Grégory elkezdte összeszedni a dolgait, amikor az rákiáltott: „A cuccodat itt hagyod! Nem lesz rá szükséged, úgyis meg fogsz halni”. Caroline ekkor úgy érezte, muszáj a merénylőhöz beszélnie. „Olvastam valahol, hogy nehezebb megölni olyan valakit, akivel már beszéltünk. Annyit mondtam neki, hogy fogyatékos vagyok, nem bírok felállni, de azt válaszolta, hogy nem érdekli”.
A két terrorista az erkélyen összegyűjtött néhány nézőt a folyosóra terelte, ott vették észre Davidot és Sébastient az ablakban. „Ne hősködjetek már! Most öltem meg száz embert, eggyel több vagy kevesebb már nem számít” – mondta nekik és fegyverével jelezte, hogy másszanak be, és csatlakozzanak a többi túszhoz.
Tizenegyen, három nő és nyolc férfi ült a falnak támaszkodva. „Fejbe lövöm, aki megmozdul” – kiabálta Ismaël Omar Mostefaï, az egyik merénylő.
A terroristák időnként lőttek egyet-egyet a földszint irányába. „Szórakoztak, mint egy videójátékban – mondja Grégory. – Ha megmozdult valaki a földszinten, rálőttek”. David szerint jobbára a másik: Foued Mohamed-Aggad lövöldözött. „Néztük a vérengzést, és semmit nem tudtunk ellene tenni – mondja David. – Biztos voltam benne, hogy meg fogunk halni.”
Egyszer csak Mostefaï zavaros kiselőadásba kezdett az Iszlám Államról, a François Hollande elnök által Szíriában és Irakban kezdeményezett katonai beavatkozásokról. „Megkérdezte, kire szavaztunk a legutóbbi elnökválasztáson. Amikor többen is azt válaszoltuk, hogy nem mentünk el szavazni, zavarba jött, ez elég abszurd helyzet volt” – mondja Grégory.
A túszejtés újabb fordulatot vett, amikor tíz perccel a vérengzés kezdete után a harmadik merénylő a színpadon felrobbantotta magát, miután egy járőröző rendőr behatolt az épületbe és rálőtt. „A két terrorista először elismerően nyugtázta társuk öngyilkosságát, ugyanakkor érezhető volt a tanácstalanságuk is” – mondja David.
A másfél méter széles, nyolc méter hosszú folyosón a terroristák élő pajzsként tartották maguk körül túszaikat. Volt, akinek az ablakban kellett őrködnie, másokat az ajtó elé ültettek, időnként ki-kilőttek az ablakon, Foued Mohamed-Aggadnak azonban elfogytak a töltényei. „Folyamatosan Szíriáról beszéltek, de úgy, mintha robotok volnánk, mint amikor beakad egy kazetta a magnóba” – mondja David. Caroline szerint a túszejtést valószínűleg nem készítették elő a merénylők, egy idő után már nem tudták, mit kéne tenniük.
Sébastien felidézi, hogy az egyik merénylő félrehívta a folyosó végébe, egy bankjegyet tartott felé, és azt kérte, égesse el. „Gainsbourg egyik dalára gondoltam, meg arra, hogy most minket fognak feláldozni a nyugati kapitalizmus oltárán.” – mondja, de végül a pénzégetés után a merénylő visszaküldte a helyére.
Caroline-nak az álmennyezetet kellett figyelnie, a merénylők attól tartottak ugyanis, hogy a rendőrök onnan támadhatnak. Grégoryt először kiküldték az erkélyre, hogy hozza be a töltényekkel teli táskájukat, majd az ajtó elé ültették, ahol az volt a dolga, hogy szóljon, ha hall kintről valamit. „Azt ismételgettem, hogy hallom, ahogy az emberek nyögnek. Erre azt válaszolták, hogy nagyszerű, jó munkát végzel.”
Az elitalakulat, amely fokozatosan evakuálta a sérülteket a földszintről, 23 óra 15 perckor ért az ajtó elé. A terroristák azzal fenyegetőztek, hogy mindent felrobbantanak. „Nekem kellett folyamatosan kiabálnom – mondja Grégory: „Kalasnyikovok, robbanómellények vannak nálunk, ha nem hátráltok, mindenkit megölünk, ilyeneket. Az egész este azzal telt, hogy az instrukciókat üvöltöztem az ajtón át, és már azt se tudtam, hogy egyes vagy többes számban beszéljek”.
A terroristák végül begyűjtötték a túszok telefonjait, azokon keresztül beszéltek a kommandósokkal. „Próbáltak tárgyalni – meséli Caroline –, de hamar rájöttünk, hogy nem volt miről. Valami levelet követeltek François Hollande aláírásával arról, hogy a francia csapatok elhagyják Szíriát.” A merénylők a hírtévéket is megpróbálták felhívni, de a próbálkozás sikertelennek bizonyult. A kommandósok pedig egy órán keresztül szóval tartották őket, miközben előkészítették az ostromot.
Amikor az első rendőrségi golyó behatolt az ajtón, az egyik merénylő, akinek már nem volt több tölténye, üvöltözni kezdett, eldobta a fegyverét, és hátrafutott a társához, miközben Grégory a testével szorította az ajtót és azt kérte a rendőröktől, hogy ne törjék be. Attól félt, hogy mindannyian meghalnak az ostromban. Az ajtó végül engedett, s a kommandósok egy hatalmas fémpajzsot tolva maguk előtt, behatoltak. Mostefaï a pajzsba ürítette a fegyveréből az utolsó 27 golyót. A fémpajzs eldőlt, és maga alá temette Caroline-t, akit a kommandósok eltaposva rohantak előre, gránátokat robbantva maguk előtt. Nem tudták, hogy a terroristáknak már nem maradt több töltényük. Alig egy perc alatt maguk mögé terelték az összes túszt, akik közül senki nem sérült meg. Caroline sem, akit David húzott ki a fémpajzs alól.
Mielőtt Foued Mohamed-Aggad felrobbantotta a robbanómellényét, a karjait széttárva maga mögött tartotta az utolsó túszt, Arnault-t, hogy ne tudjon a rendőrök felé elmenekülni, de csodával határos módon Arnaud nem sérült meg a robbanásban. „Amikor kinyitottam a szemem, sokkos állapotba kerültem. A terroristának a testéről leszakadt fejét láttam, a tekintete rám meredt” – mondja. Epésen hozzáteszi, hogy szerencsésnek érzi magát amiatt, hogy nem az áldozatok vérében, hanem a terroristák maradványai között kellett átgázolnia. A másik merénylőt még azelőtt lelőtték a kommandósok, hogy sikerült volna felrobbantania magát.
A tizenegy túsz életre szóló barátságot kötött. Rendszeresen összejárnak, találkozóikon részt vesznek az őket megmentő kommandósok is. Hat év elteltével a támadásról már alig beszélnek egymás között. Többségüknek nem volt szüksége pszichológusra a történtek feldolgozásához, s azt állítják, valamennyien jól vannak. „Mindannyian egy kicsit egymás életét is megmentettük” – mondja mosolyogva Grégory.