A terrortámadás másnapján bejárta a világot egy hatperces videófelvétel, amely a Bataclan vészkijáratán menekülő nézőkről készült. Ezt a szemközti ház egyik emeleti lakásának ablakából rögzítette mobiltelefonjával Daniel Psenny, a Le Monde című napilap fotóriportere. A jelenleg Budapesten élő 64 éves újságíró arról tesz tanúvallomást az esküdtszék előtt, hogyan vált szemtanúból a merénylet áldozatává.
Daniel Psenny már 45 éve lakott az épületben, megszokta, hogy a művészbejáró felől időnként hangoskodást hallani a koncertek után. De amikor aznap este ráeszmélt, hogy lövéseket hall, azonnal kinyitotta az ablakot, s fölvette a történteket. „Még ma is megdöbbentenek ezek a képsorok, a saját felvételem – bocsátja előre. – Ma már egyszerű állampolgárként nézem, amit ott újságíróként rögzítettem. Előre elnézést kérek, nagyon erőszakos jeleneteket fognak most látni.”
Daniel Psenny először nem is értette, amit lát. Ahogy mondja, szinte ösztönösen rögzítette az egyik példaképe, Henri Cartier-Bresson által „döntő pillanatnak” nevezett helyzetet. Eleinte azt gondolta, hogy az emberek egy bandák közti fegyveres leszámolás elől menekülnek ki az épületből. Ma már azon is csodálkozik, hogy nem menedéket keresett maga is, hanem inkább meg akarta örökíteni azt, amiről akkor még maga sem tudta, hogy micsoda. Csak annyit érzékelt, hogy valami „nagyon barbár esemény tanúja”.
A felvételen az látszik, ahogy a Bataclan két oldalsó vészkijáratán és a művészbejárón csoportokban özönlenek ki a nézők, miközben bentről másodperceként lövéseket, s utána kiáltásokat hallani. Az utcára kijutott nézők egy része az ajtóban holtan esik össze, mások futnak tovább, van, aki fél lábon ugrál vagy egy kuka mögött próbál elbújni, három ember egy negyediket húz maga után, akinek merev teste vérnyomot hagy a betonon. A Bataclan második emeleti párkányain emberek állnak. Daniel Psenny hatszor kérdezi meg kiabálva, hogy mi történik, mire valaki válaszol neki: „Lőnek ránk!”.
Amikor az egyik terroristát lelőtte az a rendőr, aki elsőként hatolt be az épületbe, a lövöldözés abbamaradt. Ma már tudjuk, hogy ekkorra két másik merénylő túszokkal elbarikádozta magát az emeleti folyosón. Daniel Psenny elmondja, ekkor azt gondolta, hogy véget ért a vérengzés, abbahagyta a filmezést, lesietett a földszintre, és kinyitotta a házkaput a menekülők számára.
Miközben egy lábán megsérült amerikai férfit behúzott a kapualjba, az egyik terrorista a Bataclan ablakából karon lőtte. Ingével elszorította a vérzést, s arra gondolt, muszáj állva maradnia, mert, ha most összeesik, meg fog halni. Negyedik emeleti szomszédjai látták el őt és az amerikai sérültet, orvos nem tudta a házat megközelíteni, mert a környéket lezárták a rendőrök. „Abszurd helyzet volt, a ház közelében ott volt Párizs összes mentője, de nem jöhettek be az utcába, azt hittük, meg fogunk halni”. Három órával később szállították el őket a mentők, miután a Bataclanban véget ért a rendőri ostrom. Mindketten felépültek.
Daniel elmeséli még, hogy amikor először járt Izraelben 2005-ben, Jeruzsálemben elment a Siratófalhoz, s bár nem hívő, kívánságát felírta egy darab papírra, és behelyezte a kövek közé. Hozzáteszi, hogy afféle provokációként a mobiltelefonszámát hagyta meg, arra gondolva, ha Isten létezik, fel fogja hívni.
„Nem hívott ugyan senki, de szívesen gondolom azt, hogy 2015. november 13-án 22 óra 1 perckor, amikor a golyó eltalált, de csodával határos módon nem haltam meg, végül mégis csak választ kaptam.”