A Bataclan merénylői áldozataik fejét vették célba. A francia köznyelv az arcukon sérült túlélőket – az első világháborús veteránokhoz hasonlítva – „törött arcúaknak” (gueules cassées) nevezte el. Közülük többen is vallomást tesznek az esküdtszék előtt.
Az 54 éves Pierre-Sylvain arcának bal oldalán alig kivehető az átlós irányú, vékony heg. ”Voltam katona, őrmesteri rangban, az ejtőernyősöknél. Azonnal felismerem a lőporszagot és a Kalasnyikovok hangját” – kezdi a vallomását a nyugodtan beszélő, fekete zakót viselő, barna hajú férfi.
Alig két hónapja ismerte 2015 novemberében Hélène-t, akivel boldogan érkezett az Eagles of Death Metal koncertjére. Amikor az első lövések eldördültek, azonnal földre vetette magát, barátnőjével együtt. Előre kúsztak a terem közepéig, ott feküdtek a legtöbben. Pierre-Sylvain óvatosan feltekintett, hogy felmérje a helyzetet. „Három merénylő vett minket körül 10 méteres távolságban, teljesen ki voltunk szolgáltatva nekik. Hélène közben azt hajtogatta, hogy meg fogunk halni. Azt mondtam neki, hogy nem fogunk meghalni, de ezt magam sem hittem. A terroristák föld felé tartott fegyverrel körbejárták a termet, egyesével végezték ki a sebesülteket és azokat, akik megmozdultak. Azt gondoltam, ha megpróbálunk elmenekülni, azonnal megölnek, ha várunk, akkor meg fekve lőnek ránk. Ekkor egy fiatalember felállt, és azt kérdezte: De mégis miért csinálják ezt? Azonnal agyonlőtték. Ez a kép mélyen belém rögződött.”
Egy terrorista föléjük ért. Pierre-Sylvain akkor látta, Hélène feje erősen vérzik. Másodpercenként dördült el egy lövés, most rajta volt a sor. „Úgy éreztem, szétnyílik a fejem. Meglőttek, mondtam Hélène-nek. Engem is, válaszolta. Ránéztem – nem volt orra, a jobb szeme szétlőve, alatta az arcán lyuk tátongott. Azt mondtam neki, hogy nem súlyos a sérülése, és most nem szabad mozogni.” Miközben a terroristák újratöltötték a fegyverüket, a férfi felállt, hóna alá vette Hélène-t, akit a sokk hatására pehelykönnyűnek érzett, és kisietett vele a Bataclanból.
Pierre-Sylvain arcába épp a szeme alatt hatolt be a golyó, de sem ideget, sem csontot nem ért. Két műtéttel sikerült megmenteni a szemét. Hélène életveszélyes állapotban volt, a golyó a jobb halántékán hatolt be, és nyolc centiméterrel arrébb jött ki. Tizennégyszer műtötték meg. „Egy 3D-s technikával újjáépített csontnak köszönhetően hajtották végre az arcátültetést. Ismét van arca, még ha nem is az eredeti”.
„Ő nem kíván tanúvallomást tenni?” – kérdezi az esküdtszék elnöke. „Nem nagyon akar mutatkozni. De itt van a teremben” – válaszolja Pierre-Sylvain, miközben hátrafordul a hallgatóság felé. Először jelenik meg az arcán mosoly, amint gyengéden Hélène-re néz. Beszél még a rémálmairól, a hallucinációkról, a folyamatos belső stresszről, de a nehéz időszakból legszívesebben arra emlékszik, hogy összeköltöztek Hélène-nel. A vallomástétel után a terem végébe siet, megöleli a barna hajú fiatal nőt, majd egymásba karolva elsietnek.
Magas, elegáns nő érkezik a pulpitushoz. Fekete nadrágot, magas sarkú cipőt, ujjatlan vajszínű selyemblúzt visel. Bal karján négy hatalmas sebhely. Leveszi a maszkját. Olyan, mintha a fél szája érzéstelenítve lenne, a hangján is hallatszik, hogy nehezére esik a beszéd. Arcán varratok nyomai látszanak.
Gaëlle-nak hívják, 40 éves. Augusztusban esett át a negyvenedik műtétén. „Remélem, a hetvenedik születésnapomon nem a hetvenediknél fogok tartani” – mondja finom vékony hangon. Először Mathieu-ről mesél, aki hat évvel ezelőtt a párja volt, és mellette halt meg. „37 éves volt, elvált, kisgyerekkel, csakúgy, mint én. A lövések pillanatában megragadta a karomat, a földre estünk, s akkor megláttam mögötte egy férfit fegyverrel” – mondja, majd részletesen elmeséli a következő két óra történéseit.
„Akkor értettem meg, hogy súlyosan megsérültem, amikor megpróbáltam az arcomról levenni egy felettem fekvő férfi cipőjét. Ahogy félrehúztam, észrevettem, hogy az arcom baloldala mintha levált volna, és a nyakam előtt lóg. Benyúltam a számba és kivettem a kitört fogakat, nehogy lenyeljem őket. Köhögtem tőlük, és nem akartam magamra irányítani a terroristák figyelmét. Egy fehér-vörös csontot láttam a hasamon, az a bal karom volt.
A kórházba érve emlékszem a folyosón a sok emberre, akik, amikor megláttak a hordágyon, felkiáltottak: Te jó ég! Éjjel kétszer megoperáltak. Később tudtam meg, hogy a fiatal sebész, aki stabilizálta a karomat, egy gyerekkori barátom volt, de nem ismert fel.
Mikor felébredtem, azt mondta az orvos, hogy fel kéne hívni valakit, próbáljuk meg ezt úgy, hogy előbb a tenyerébe nyomkodom a telefonszámot. Sikerült lepötyögnöm apám számát. A szüleim már második napja hiába kerestek, addig ugyanis senki nem tudott azonosítani.
Az aneszteziológus készített rólam egy fotót a műtét előtti este, gondolkodtam azon, hogy esetleg levetítem itt, a tárgyalóteremben, de eszembe jutott, hogy ez a terroristáknak túlságosan is tetszene. És hát, mire is lenne jó? Először a sebésztől hallottam, hogy pont olyan vagyok, mint a törött arcúak. Megértettem, hogy hadirokkant vagyok, a Bastille és a République tér közötti háborúból.
2016 januárban egy több, mint tízórás műtét során az állkapcsomat a lábamból kivett szárkapocscsonttal pótolták, a szám nyálkahártyáját és a bőrt a jobb lábamból nyerték ki, majd az egészet összekötötték az egyik nyaki ütőérrel, hogy új érrendszer alakulhasson ki.
Beszélni nem tudtam, egy táblára írtam fel, amit mondani akartam, ehhez azonban meg kellett tanulnom írni a másik kezemmel. Balkezes vagyok, de a bal karom is lövést kapott a könyökömnél, azt a medencémből kinyert csonttal építettek újjá. Sajnos többször is újra eltört, például amikor három évvel később egy krumplit akartam felvágni. Mozgási képességének 50 százalékát elvesztette a karom, de azért tudom használni.
Aztán a kórházból a szüleimhez mentem, náluk éltem majdnem egy évig. A nagyanyám is odaköltözött segíteni. Mindent újra kellett tanulnom, még járni is. Fecskendővel etettek, amelynek a másik vége közvetlenül a hasamba volt bekötve, amíg végleg helyre nem hozták a számat. Akkor aztán már kiskanállal is tudtam enni. A szüleim a saját életük és az ápolásom mellett a 7 éves fiammal is foglalkoztak, akik végigélte, ahogyan újjászületek.
Talpon vagyok, de nagyon sok még mindig a probléma. A szárkapocscsont az arcomban néhány hónapja megrepedt, új funkcióját nem bírta ellátni, a koponyámból kivett csonttal fogják helyettesíteni egy újabb műtét révén – soha nem lesz ennek vége. A sebészek folyamatosan végeznek őssejtes átültetéseket, más újfajta technológiákat is alkalmaznak a sebhelyek eltüntetésére és az arcom mobilitásának fokozására annak érdekében, hogy a mimikám kifejezőbb legyen, és a fájdalmaim enyhüljenek.
Néha arról álmodom, hogy simán bele tudok harapni egy hatalmas hamburgerbe vagy egy almába, hogy meg tudok inni egy kávét úgy, hogy a fele nem folyik ki a szám szélén, hogy meg tudok valakit úgy csókolni, hogy nem undorodik vagy ijed meg tőlem. Küzdök az újjáépülésemért, a családomnak és a barátaimnak köszönhetően jutok egyről a kettőre.
Hozzászoktam az ijedt tekintetekhez, s végül is nem panaszkodhatom. Dolgozom, a fogyatékosságomból próbálok erőt kovácsolni, élek, ahogy tudok, és titokban azt remélem, hogy a fiam büszke az anyukájára. Sokat kérdez, de nem mindenre tudok válaszolni. Időnként haragszik, mert nagyon zavarja, ahogy idegenek néznek rám. Nagyon gyanakvó minden hétköznapi helyzetben, sajnos nem abban a gondtalanságban nő fel, amely nekem megadatott az ő korában. Én pedig fel sem tudom mérni, hogy ez én traumám milyen következményekkel jár az ő életére nézve”.