A Bataclanban a merénylet kilencven halálos áldozatot követelt, és csaknem négyszázan megsérültek az 1500 fős közönségből. A támadás túlélői közül több mint kétszázan akarnak tanúvallomást tenni a különleges esküdtszék előtt, meghallgatásuk három héten át tart. Az első napon megszólalók arról beszélnek, hogy egyrészt életösztönüknek, másrészt ismeretlenek önzetlen segítségének köszönhetik, hogy életben maradtak.
Clarisse ötödikként érkezik a pulpitusra. A terrortámadás idején 24 éves volt. Sötétszőke haja hanyagul a fejére tekerve, kontya jobbra-balra billeg vallomástétele alatt.
„Nehéz leírni, milyen az, amikor az ember találkozik a halállal, de megpróbálom – kezdi energikusan. – A legjobb barátnőmmel őrült rockrajongók vagyunk. Minden koncerten mindig a földszint jobboldalán állunk.” Elmondja, hogy frissen végzett egyetemisták voltak, a kabátjuk alatt egy kis whiskyt is becsempésztek magukkal a Eagles of Death Metal koncertjére. Boldognak érezte magát, és csupa boldog embert látott maga körül. Nagyon jó volt a hangulat, a lányoknak kezdett melegük lenni, a whiskey már rég elfogyott, de ittak volna még valamit. A bárban a sört drágának találták, ezért úgy döntöttek, kimennek egy boltba italt venni. A ruhatárnál álltak éppen, amikor „fülsüketítő zaj törte meg az utca csendjét. Egyszer, kétszer, háromszor, és negyedszer is lőttek. Az egyetlen menekülési lehetőség az volt, hogy visszarohanunk a terembe.” Ő ösztönösen jobbra indult, szokott helyük felé, a barátnőjét elvesztette a pánikban. „Nagyban ment a koncert, egyesével ráztam meg az embereket, hogy lőnek! – de már nem vagyok biztos abban, hogy kijött akár egy szó is a számon. A színpadra néztem, láttam, ahogy a gitáros eldobja a hangszerét, mindenki a földre vágja magát, ekkor már minden oldalról sorozatlövések érkeztek. Azt hittem, mindjárt hátba lőnek, és azon tanakodtam, hogy fájni fog-e. Hason feküdtem a földön, és a családomra gondoltam.”
Miközben a merénylők újratöltötték fegyvereiket, Clarisse felállt, és az egyik vészkijárat felé futott. Többen követték, az ajtó azonban nem nyílt. „Addig ütöttük, rúgtuk, míg sikerült kitörnünk, s egy sötét folyosóra jutottunk. Én futottam elöl, fel az emeletre, majd még feljebb, a másodikon berontottam egy öltözőbe, vagy ötvenen meg utánam. Nagyon lepukkant hely volt, a falak gipszkartonból. Csapdahelyzetbe kerültünk, innen nem lehetett tovább menni. Arra gondoltam, mennyire szánalmas egy ilyen rozzant öltözőben meghalni. Láttam, hogy hátul van a mosdó, akkor bekattant egy jelenet az egyik James Bond-filmből, az Aranyszemből, és nekiálltam szétverni a plafont”.
Az álmennyezet lassan engedett, mások is segítettek Clarisse-nak. „Mint egy őrült, téptem le az egészet, mindenhol elektromos kábelek voltak, na akkor meg az jutott eszembe, hogy áramütéstől fogok meghalni” – mondja nevetve. Bemászott a kábelek közé, és mutatta az utat a többieknek. „A szellőzőnyílásba értem, fel is tudtam állni valami fémcsőre. A menekülők között volt egy férfi, aki apámra emlékeztetett, ettől egészen megnyugodtam. Megkérdeztem tőle, hogy magához ölelne-e majd, amikor a terroristák megtalálnak minket”.
Miután a teremben az egyik öngyilkos merénylő felrobbantotta magát, Clarisse és társai a padláson hallották, ahogy a rendőrök már menekítik ki az embereket a földszinten. Sikerült sms-ben elmagyarázniuk a kommandósoknak, hol bújtak el. Hajnali fél 2-kor ők voltak az utolsók, akiket kiszabadítottak. „Azt hiszem, a túlélés volt a küldetésem – mondja a lány könnybe lábadt szemekkel. – A pokolra szállás azonban csak ezután kezdődött. Alkoholista lettem, szakítottam a pasimmal”. Majd a vádlottak felé fordul: „Elloptátok a gondtalan estéim örömét. Már nem szeretek moziba járni, nem tudok az utcán nyugodtan sétálni. Folyamatos nyugtalanságban élek”.
„Azt tudja-e, hogy több embert is ön mentett meg?” – fordul hozzá az esküdtszék elnöke. „Hát, ezt mondják” – válaszolja Clairisse. „Én is ezt mondom. Olyanok, mint ön, sok más embert megmentettek” – teszi hozzá a bíró.
Edith sem sérült meg a támadásban. Mosolyogva érkezik az esküdtszék elé, kockás férfiinget visel, 43 éves vékony nő. Annyira remeg az egész teste, hogy szinte nem is érteni, hogy bír állva maradni. „Hallatlan szerencséjéről” szeretne beszélni, miután fizikailag sértetlenül jött ki aznap este a Bataclanból. Ő is egy barátnőjével érkezett a koncertre, a bárnál álltak, amikor az első lövések eldördültek. Edith felrohant a lépcsőn a balkonra, ahol egy férfi betuszkolta egy lenyitható pótszék alá. Először csak a lőporral keveredett vérszagot érezte, összekuporodva hallgatta végig a sorozatlövéseket, a rémült kiáltásokat, majd a fájdalmas jajgatásokat. „Sírás, lövés. Kiáltás, lövés. Csöng valahol egy telefon, lövés. Valaki könyörög az életéért, lelövik” – mondja szaggatottan a nő, továbbra is remegve.
„A merénylők azt kiabálták, hogy a Szíriában megölt testvéreikért és François Hollande államfő politikájáért állnak bosszút. Csakhogy én nem éreztem őket motiváltnak, semmi meggyőződés nem volt kihallható monoton hangon szóló szavaikból. Egyszerűen bénának találtam őket.”
Bruno, aki segített Edithnek a szék alá bújni, egyik barátjával és annak 10 éves fiával ment a koncertre, az erkélyre szólt a jegyük. Amikor elkezdődött a lövöldözés, azonnal a földre vetették magukat. „Fehér pólóban voltam – mondja –, 120 kilós, kitűnő célpont. Amikor megláttam a lépcső felé induló Edithet, háttal neki feltérdeltem. De ne higgyék, hogy hős vagyok, csak arra gondoltam, ha lőnek, így legalább ő túlélheti”.
Ismaël Omar Mostefaï, az egyik merénylő közvetlenül Edith és Bruno mellől lőtt a balkonról a földszinten fekvő nézőkre, de nem vette észre őket. Amikor egy másik merénylő, Samy Amimour felrobbantotta magát a színpadon, Bruno és Edith a levegőbe emelkedett a robbanástól. „Elborítottak minket az emberi maradványok – mondja Edith. – Aztán fülsüketítő csend. Nem volt több kiáltás, sírás, könyörgés. Csak a telefonok csörögtek folyamatosan. Mellemhez szorítottam le telefonomat, mert folyamatosan vibrált. Majd kinyílt egy ajtó, valaki nyugodtan lépkedett három-négy méterre tőlem, láttam a fehér sportcipőjét – mondja, majd idegesen nevetni kezd. – Akkor eszembe jutott, hogy nincs otthon a frigóban reggelire tej a kislányomnak, és a menzáját sem fizettem még be az iskolában. Majd azt kérdeztem magamtól, hogy fájni fog-e a halál.”
Mostefaï a robbanást követően csatlakozott a harmadik terroristához, aki addigra elbarikádozta magát egy folyosón, túszokat fogva tartva. Közben Bruno barátja fölkelt a földről, és kisfiával kiszökött a mosdóba. Bruno bátorította Edithet, hogy menjen velük, de ő nem bírt mozdulni, együtt várták meg a kommandósokat. „Először örültem életemben annak, hogy rendőröket látok” – mondja Bruno, akitől azonnal azt kérték, hogy vegye le a pólóját. A rendőrök ellenőrizni akarták, hogy nem visel-e robbanómellényt a pólója alatt. Majd lekísérték őt és Edithet a földszintre. Mondták nekik, hogy ne nézzenek körbe, de Edith nem bírta megállni. „Láttam a vértengert, amely sűrű volt és fekete, az egymáson heverő holttesteket, olyan emberekét, akik néhány pillanattal korábban még jókedvűen ittak és táncoltak. Hallottam, hogy az egyik rendőr hangosan azt mondja, hogy aki él, álljon fel nyugodtan, de senki nem mozdult.”
A túlélőket libasorban vitték ki az épületből a kommandósok. „Miközben a kijáratnál ismét megmotoztak, láttam, hogy mellettem egy fiatal szőke nő holtteste hever. Gyönyörű volt, de a végtagjai ki voltak fordulva. Szóltak a rendőrök hogy haladjak tovább, nincs már mit tenni – mondja Edith, két kezét a szeme elé tartva. – Ez őrület. Azt hiszem, soha nem gyógyulok ki ebből”.
A 40 éves Jean-Marc sok más túlélőhöz hasonlóan halottnak tettette magát. „Az első lövések után rögtön földre vágtam magam, menekülni úgysem lehetett volna. Azt éreztem, hogy nincs mit tennem, kizárólag a terroristákon múlik, mi lesz velem. Az egyik merénylő lábától nem láttam semmit, de mindent hallottam. Töltényhüvelyek, hullottak a fejemre, nem tudhattam, ki kapja a következő lövést. Csak amikor felemeltem a fejem, hogy körülnézzek, akkor értettem meg, hogy micsoda mészárlás történt.”
Axel a 29 éves bátyjával, barátnőikkel és 15 éves öccsével ment a koncertre. A földszinten hallgatták a zenét, majd szólt az öccsének, hogy menjenek közelebb a színpadhoz. „Annyira sajnálom, hogy a bátyámnak nem mondtam, hogy jöjjön velünk” – mondja könnyeivel küszködve. – Nem tudom, Renaud mikor és hogyan halt meg, semmit nem tudok” – folytatja. Valójában azért akart vallomást tenni, hogy megkérjen minden tanút, ha tudnak bármit is a bátyja utolsó pillanatairól, értesítsék az ügyvédjét. Két órán át feküdt a földön öccsével, halottnak tettetve magukat, végül sértetlenül megúszták a támadást. „Az öcsém fején tartottam végig a kezem, hogy érezzem, ha netán lövés éri. Az egyik merénylő a színpadon előttünk robbantotta fel magát.” Alig tud tovább beszélni, azt még elmondja, hogy eredetileg az elkövetők szemébe szeretett volna nevetni, de nem teszi meg. Azt hitte, itt majd „igazi harcosokkal” találkozik, de szavai szerint csak csőcseléket lát a vádlottak padján.