Az igazságügyi orvosszakértő vallomása nem nyugtatja meg a hozzátartozókat, akik a mai napig nem tudták megemészteni a rideg fogadtatást az azonosítások során.
Bertrand Ludes, a párizsi Igazságügyi Orvostani Intézet igazgatója szürke öltönyben, kék nyakkendőben, kék sebészi maszkban áll az esküdtszék elé, 62 éves koránál idősebbnek, fáradt embernek látszik. Technikai nyelven mondja el, hogy a támadást követően az ő vezetésével hogyan végezték az orvosszakértők az áldozatok és az öngyilkos merénylők boncolását, hogyan állapították meg haláluk pontos okát. Ezenkívül feladatuk volt a holttestek részletes leírása, és ők adták át a nyomozóknak a testekbe fúródott lövedékeket.
Az első holttestet a támadást követő reggelen 6 órakor szállították be az intézetbe, az utolsót november 19-én délután 5-kor, összesen 139-et, köztük a 130 áldozatét és a kilenc terroristáét. A radiológiai vizsgálatok során 144 röntgenfelvételt készítettek és 30 fogorvosi elemzést. A halottvizsgálatok másnap kezdődtek 69 boncolással, 49 test jó állapotban volt – sorolja a professzor, majd részletesen leírja a bonctermet, ahol a 17 orvosszakértő mellett négy szájsebész, hat radiológus, három ballisztikai szakértő, egy pszichológus, 22 technikus dolgozott reggeltől estig azon, hogy mielőbb átadhassák a hozzátartozóknak az áldozatok földi maradványait.
Belekezd a boncolások részletes technikai ismertetésébe. „Az áldozatokon a sérülések jellegét nehéz meghatározni, miután nagyon sok lövésnyomot találtunk, volt olyan test, amelyen 32-t. A legtöbb roncsolt állapotban, lehetetlen volt megállapítani melyik nyíláson ment be és melyiken jött ki a lövedék, olyat is találtunk, amelyen kétszer is bement”. Döbbent csend a tárgyalóteremben.
Majd részletesen felsorolja a halálokokat. Kilenc áldozatot fejbe lőttek, 9-et hasba, 21-en a mellkasukba kapták a golyót, hárman lábsérülés miatt haltak meg, de olyan is volt, akit több helyen is találat ért, 31 embernek legalább három szerve és a lába is golyót kapott.
A tanú még nem fejezte be a vallomását, amikor az esküdtszék elnöke felteszi azt a kérdés, ami a hozzátartozókat is foglalkoztatja: „Az áldozatok azonnal meghaltak vagy szenvedtek?”
„Ez nehéz kérdés – válaszolja Bertrand Ludes. – Az áldozatok többsége azonnal szörnyethalt. Másoknál a vérzés eltarthatott 3-4 percig, de az áldozatok gyakran már elvesztették az eszméletüket, mielőtt meghaltak. A bíró megkérdezi, hogy mindenki golyó által halt-e meg. Rövidre akarja zárni az interneten terjedő pletykát, amely szerint egyes áldozatokat megkéseltek. Az orvosszakértő megerősíti, hogy mind a 130 áldozatot gépfegyverrel ölték meg, más tárggyal, például késsel okozott sérüléseket nem találtak a holttesteken.
A hozzátartozók ügyvédjei kapnak szót, akik azt kifogásolják, hogy a családtagokkal méltatlan módon viselkedtek az azonosítások során a professzor által vezetett intézményben. Egy üvegfalon keresztül láthatták csak elhunyt családtagjukat, azt is legfeljebb öt percig. A sebesülések helye le volt takarva fehér lepedővel, a családtagok nem érhettek hozzá a szeretteik holttestéhez.
„Traumát éltek át a tragédiában, újabb fájdalmat a fájdalmukban” – mondja Jean Reinhart sztárügyvéd, aki unokaöccsét veszítette el a Bataclanban, és aki több tucat családot képvisel a perben. „Az, hogy a családoknak öt percet adtak az azonosításra, ön szerint ez rendben van?” – teszi fel a kérdést az ügyvéd az orvosszakértőnek. „Ha így történt, sajnálom” – válaszolja zavartan és érzelemmentesen Bertrand Ludes. A problémákat azzal indokolja, hogy az intézetben megállás nélkül folytak a boncolások és azonosítások, miközben a családok egymás után vagy egyszerre érkeztek, nem jelentkeztek be előre. Ekkor a teremben több hozzátartozó is hangosan tiltakozik.
Az ügyvéd azt is felháborítónak tartja, hogy a családok 6-8 hónapos késéssel kapták meg a boncolási jegyzőkönyvet, s addig fogalmunk sem lehetett arról, pontosan hogyan halt meg a hozzátartozójuk. „Mindig túl sokáig tart az igazságügyi orvosszakértői jelentések megírása” – ismeri el a professzor, és még egyszer elnézést kér ”a késedelemért és a családok számára drámai körülményekért”.
„Az ön világa és a családok élete között fényévnyi a távolság” – vonja le következtetését az ügyvéd.
Az is kiderül, hogy a családoknak egy hetet kellett várniuk arra, hogy a hatóságok kiadják a holttesteket, s 11 esetben tévesen azonosították az áldozatokat.
Egy ügyvéd elmondja, hogy ügyfeleit egy pszichológus fogadta az azonosításkor, és jelezte, hogy három percük van felkészülni arra, hogy feltehetőleg nem fogják felismerni a lányukat. A szülők döbbenetére eztán egy másik áldozat holttestét mutatták meg nekik. „Képzelheti, mit élt át ez a család!” – mondja az ügyvéd az orvosszakértőnek. Bertrand Ludes elismeri az azonosítási tévedéseket, amelyeket szerinte olykor a helyszínelő rendőrök okoztak.
Délután a bűnügyi rendőrség terrorelhárítási részlegének egyik nyomozónője tesz névtelenül vallomást az áldozatok azonosításának menetéről. Az elegáns nadrágkosztümös, rövid hajú vékony nő is szakzsargonban beszél, követhetetlen táblázatokat mutat be adminisztrációs feladatairól. Elismeri az azonosítási hibákat, amelyeket a helyszínelők „pánikjának” és a családok „megrendültségének” tulajdonít. Egy ideig távolságtartóan sorolja, mely áldozat esetében történtek zavarok, majd egyszer csak összeomlik, és alig tudja abbahagyni a zokogást, amikor Lola Ouzounian nevének említéséhez ér. Ő a Bataclan legfiatalabb áldozata, mindössze 17 éves volt, őt tévesztették össze egy másik áldozattal, a 23 éves Justine Moulinnel.
Miután az első napokban a nyilvántartásban két Justine Moulin szerepelt, a hatóságok azt hitték, névazonosságról van szó. „A Lola szülei által átadott gyerekkori fogakból állapították meg végül az Igazságügyi Orvostani Intézetben, hogy tévedésből Justine Moulinként azonosították, még a kórházban, Lola Ouzouniant. Ráadásul a családja is azonosította. Az egyik kávéház teraszán megölt Justin Moulin szülei meg voltak arról győződve a kórházban, hogy a szétroncsolódott arcú nő az ő lányuk.”
Lola az apjával volt a koncerten, de a vérengzésben elvesztették egymást, az apa élve jutott ki, és napokon át kereste a lányát, hiába. Ügyvédje elmondja azt is, hogy az apa az azonosítási zavarok miatt napokig remélte, hogy a lánya még életben van. A nyomozónő elismeri, hogy csak tíz nappal a terrortámadás után, november 23-án azonosítottak minden áldozatot.