Isabelle Panou belga terrorelhárítási vizsgálóbírót tanúként idézte be az esküdtszék, hogy beszámoljon a párizsi terrortámadás brüsszeli előkészületeinek nyomozásáról. Az 53 éves, derűs tekintetű nő fémkeretes szemüveget és fekete ruhát visel, s az előző napon meghallgatott francia kollégájához hasonlóan a felkészültségével tűnik ki. Négy órán át beszél folyamatosan, közben egyszer sem néz bele hatalmas jegyzetanyagába. „Hogyan mondjam el néhány óra alatt az öt évig tartott nyomozást? Végülis ezt kérik tőlem. Elmondom inkább, én hogyan látom a dolgokat” – kezd bele közvetlen hangon, de hatalmas lendülettel.
„Valószínűleg ez pályafutásom legnehezebb ügye, leginkább azért, mert érzelmekkel teli. Tény, hogy a merényletek Párizsban történtek, de az érzések átnyúlnak a határokon, egész Európa megrendült” – fogalmaz.
Öniróniát sem nélkülöző, egyedi stílusa viszont ellentétben áll francia nyomozó kollégájának távolságtartó szakmai zsargonjától. Isabelle Panou nem körtönfalaz, szenvedélyesen beszél, és nagyon világosan. Gondosan ügyel arra, hogy francia hallgatósága számára mindig érthetők legyenek a francia és a belga igazságszolgáltatás eljárásai közti különbségek. Kiderül, hogy a nyomozást egyedül vezette, míg Franciaországban hat vizsgálóbíró dolgozott az ügyön. „Belgiumban összesen nincs ennyi terrorelhárítási vizsgálóbíró!” – mondja, hozzátéve, hogy a jelen lévő 14 vádlott közül 12 ellen ő adta ki az elfogató parancsot, és ő maga hallgatta ki őket.
Minden gyanúsított esetében részletesen ismerteti, mennyire tartja eltökéltnek vagy befolyásolhatónak, felidézi a kihallgatásokat, felidézi következtetéseit, olykor érdekességekkel fűszerezve. Az egyik megfigyelt gyanúsított telefonját például heteken át lehallgattatta, de sokáig azt hitte, melléfogott, miután a férfi folyton locsolócsövekről beszélt a telefonban. „De aztán kiderült, hogy lehet attól hétfőn terrorista valaki, hogy kedden locsolócsöveket árul” – mondja Mohamed Bakkaliról, aki a terrorcsoport egyik logisztikai felelőse volt. A szintén a vádlottak padján ülő Mohamed Abriniról – aki a párizsi, majd a pár hónappal későbbi brüsszeli merényletekkor is az utolsó pillanatban meggondolta magát, és nem robbantotta fel magát – úgy gondolja, büszke arra, hogy terrorcsoportjának miként sikerült kijátszania a hatóságokat Belgium és Szíria között. „Emlékszem egy beszélgetésre vele az irodámban, amikor gúnyosan azt mondta: mégis mire számított? Mi szabadon közlekedünk, ahova akarunk”.
Hosszan taglalja az országok nyomozati szervei közti együttműködés nehézségeit is: „Belgiumban az ügyvéd az eljárás minden pillanatában jelen van, az Emberi Jogok Európai Bírósága többször is elítélt már minket ahhoz, hogy erre figyeljünk”. A törököknél azonban más a helyzet, a pakisztániak gyakran nem is reagálnak a megkeresésekre, nem is értik, miért egy belga vizsgálóbíró kér információkat tőlük Párizzsal kapcsolatban. Az Egyesült Államokkal is nehézkes volt néha egyeztetni, a magyarok viszont szerinte kiváló munkát végeztek. „Nekik köszönhető, hogy pontosan tudjuk, hogyan érkeztek vissza a terroristák Szíriából, a magyar hatóságok megtalálták az összes hotelt, amelyekben megszálltak a csoport tagjai, és a helyben vásárolt mobiltelefonok tartalmát is kielemezték.” Isabelle Panou a bérelt autókra többször is visszatér. Salah Abdeslam mindig a legjobb márkájú gépkocsikkal szállította a terrorcsoport tagjait. Sietni kellett, nem engedhette meg magának, hogy bármi fennakadás legyen, gyakran 200 kilométeres sebességgel hajtott a német és osztrák autópályákon, néhány hét alatt ötezer kilométert tett meg Brüsszel és Európa különböző városai között. Pénzügyi problémája nem volt a terrorcsoportnak, bűnözésből, betörésekből és kábítószer-kereskedelemből szerzett jövedelmükből jutott mindenre. „Khalid Zerkaninak, a dzsihadisták egyik legismertebb belgiumi toborzójának – akit Télapónak hívtak maguk közt – mindig tele volt a zsebe pénzzel, és nagyvonalúan osztogatott belőle”.
Beszél Molenbeekről is, arról a brüsszeli negyedről, ahonnan a terroristák és segítőik többsége származik, és ahol a merénylet után bujkáltak a csoport tagjai. „18 éve vagyok vizsgálóbíró, és 14 éve foglalkozom terrorelhárítással – mondja. – Molenbeeknek nincs olyan utcája, ahol ne tartottam volna házkutatást.” Nem állítja, hogy ez a település nevezhető az európai dzsihadizmus központjának, hogy mégis miért ment el innen olyan sok fiatal Szíriába harcolni, arról a szociológusoktól kellene megkérdezni. „Ők is a népsűrűséget, a szegénységet, a tanulatlanságot jelölnék meg okokként. De én láttam mást is azokon az embereken, akik az irodámban jártak. Abrini például tanult ember, üzlete van, családja, fontos családi és társadalmi háttere, és olyanokkal is találkoztam, akik egyetemre jártak. A dolgok sokkal összetettebbek annál, mint ahogyan első pillanatban látszanak”.
Isabelle Panou szerint a terroristák legfőbb célja egyszerűen az volt, hogy minél több embert megöljenek. „Gyakran gondolják, hogy túlzok a terrorcsoport terveit illetően. De, ha megnézzük a fellelt dokumentumokat, láthatjuk, hogy bölcsődék, atomerőművek szerepelnek kiemelt célpontjaik között”. A nyomozás arra is rávilágított, hogy a párizsi és az amszterdami repülőtéren is terveztek támadást, s a terrorcsoport Angliában és Hollandiában is le akart csapni. Az indítékokat illetően megemlíti, hogy a vádlottak padján ülő két gyanúsítottól megkérdezte a kihallgatások során, hogy mégis, miért Párizs volt a fő célpont. Csak homályos válaszokat kapott, a „francia politikára” hivatkoztak, de azt már nem tudták megmondani, hogy pontosan mire is gondolnak.