Salah Abdeslam saját belső konfliktusában őrlődik régi énje és dzsihadista meggyőződése között, s utóbbi megtagadása teljes „depresszív összeomláshoz vezetne” – mondja az elmeszakértő az esküdtszék előtt.
A fővádlott személyisége a per kezdete óta rejtély. Vajon a merényleteket a dzsihadista propaganda ismételgetésével igazoló iszlamista harcos-e az igazi Salah Abdeslam vagy az utolsó meghallgatásán könnyek között bocsánatért esedező gyarló ember? A vádlott kettőssége és ellentmondásossága fokozatosan vált a per egyik fő kérdésévé: a felperesek képviselői és maguk a védők is folyamatosan értelmet próbálnak kölcsönözni a vádlott kettős beszédének. Egyesek provokációt vagy hazugságot látnak benne, mások hisznek abban, hogy egy kettős identitás között őrlődő őszinte ember áll az esküdtszék előtt.
Daniel Zagury az egyik legelismertebb igazságügyi elmeszakértő Franciaországban, több tucat sorozatgyilkossal és iszlamistával volt már dolga. A védőkön kívül valószínűleg ő az egyetlen ember, akinek alkalma volt négyszemközt beszélni Salah Abdeslammal, két hónappal a per kezdete után. 2021. november 12-én látogatta meg a börtönben, ott végezte el a pszichiátriai vizsgálatot, ennek eredményéről számol be az esküdtszék előtt. Az elmeszakértő beszámolója egyértelmű választ ad a per szereplői által firtatott kérdésekre.
Daniel Zaguy az oszcilláció kifejezést használja Abdeslam személyiségének megértésére. De mielőtt annak értelmét részletesen kifejtené, arra az ellentmondásra hívja fel a figyelmet, ami mindenkinek feltűnik, amikor Abdeslamot hallgatja. „ Esetében a gonosz banalitásával szembesülhetünk” – idézi Hannah Arendt német filozófust, aki a náci tömeggyilkos Adolf Eichmann bíróság előtti viselkedését tanulmányozva alkotta meg a kifejezést. Daniel Zagury szerint Abdeslamot vizsgálva a legfőbb kérdés az, hogy „egy ennyire átlagos és hétköznapi ember hogyan vehetett részt egy ilyen borzalmas tömeggyilkosságban”.
Salah Abdeslam elköteleződésének története az elmeszakértő szerint nem különbözik a legtöbb iszlamista beszámolójától. „Nem az érzéketlenség volt a radikalizálódásának a motorja, éppen ellenkezőleg: a muzulmánok szenvedése, elsősorban Szíriában. A gonosz soha nem a gonoszság nevében cselekszik, mindig a jó nevében lép fel” – mondja a pszichiáter.
Abdeslam elköteleződése teljessé vált, személyiségének egyéni jegyeit teljes mértékben elvesztette, nem voltak többé belső konfliktusai és kétkedései sem. Magévá tett egy olyan totalitárius rendszert, amely helyette gondolkodott – állítja Daniel Zagury. „Ez a totalitárius arzenál megvédi minden olyan emberi dologtól és érzéstől, amely korábban még jellemző volt rá, a merényletek áldozatainak szenvedését elkerülhetetlen rossznak tekinti, számára a szenvedők csak egy legyőzendő ország képviselői”. Ez az új páncél elfojtotta Abdeslamban azt a bűntudatot, amelyet korábban érzett a Szíriában harcoló „testvérei” szenvedése révén, s egyben kielégítette nárcizmusát is, ráadásul az üdvözülés ígéretét hozta el számára, „a névtelen kisembernek az örök élet ígéretét”.
Daniel Zagury azonban már a tavaly novemberi két és fél órás vizsgálat alatt érzékelte azt az ambivalenciát, amely a per során fokozatosan jelent meg Abdeslam vallomásaiban: a radikálisokra jellemző papagáj-kommandó szöveg mögül olykor előtört saját személyisége. „Egy áttörhetetlen erődről van szó, de ez az erőd inogni látszott a beszélgetésünk közben” – hangsúlyozza, s hozzáteszi, hogy Abdeslamot kizárólag azt foglalkoztatta, hogy más képet mutasson magáról ahhoz képest, mint amit a média kialakított róla. Elsősorban ezért vállalta az elmeszakértői vizsgálatot is, s önmaga is meglepődött, milyen sokat megmutatott önmagából. „Mintha ingadozna a között, hogy megmutassa, mennyire humánus ember, hogy igazi érzelmei vannak, és közben jelezze azt is, hogy továbbra is elkötelezett iszlamista”.
Idézve Françoise Sironi pszichológust – aki a politikai bűntényeket elkövető „rendszeremberekről” végzett kutatást – az elmeszakértő azt állítja, hogy Abdeslam páncélja nem tökéletes. „A rendszerember nem tüntette el teljesen az igazi embert. A szöveg mögött van egy másik szöveg” – mondja Daniel Zagury, aki úgy látja, hogy „a vádlott azért nem képes megkérdőjelezni azt a keretrendszert, amely legitimmé tette az elköteleződését, mert attól pszichikailag teljesen összeomlana. Egyértelműen érződik a nárcisztikus összeomlás veszélye, ha levenné páncélját. Az az egyszerű tény, hogy ezzel ő maga is tisztában van, jelzi, hogy őrlődik belül, még ha ez csak a kezdete is valaminek. A páncél, amely mögé bezárkózott, nem ad lehetőséget félmegoldásra: vagy elrejtőzik mögé, ezzel védekezve, vagy pedig mély depresszióba zuhan”.
Az esküdtszék elnöke megjegyzi, hogy a vádlott ingadozását a per alatt is jól lehetett érzékelni. Azt kérdezi az elmeszakértőtől, hogy ez őszinte-e Abdeslam részéről vagy csak egy eszköz a védelemben.
„A magatartásformák, amelyek között ingadozik, nincsenek bebetonozva. Folyamatosan kettős regiszterben van, a között, amit mond, illetve amit sugall magáról” – válaszolja Daniel Zagury.
Lehetséges-e, hogy a vádlott egy nap teljesen visszatér hétköznapi humanizmusához? „Salah Abdeslam régi személyisége nem tűnt el teljesen. Amikor megvizsgáltam, úgy láttam, hogy a per egyik nagy kérdése az lesz, hogy megtartja- e a régi énjét vagy teljesen elveszti. Ő egyáltalán nem olyan fix személyiség, mint mások, fél az összeomlástól. Lehetetlen választás előtt áll: vagy lemond arról a totalitárius rendszerről, amely iránt korábban elköteleződött, vagy megtagadja saját magát azzal, hogy túljátssza az iszlamista szerepet”.