Legutolsó meghallgatásán Salah Abdeslam elmondja saját verzióját a merényletekről. Azt állítja, hogy Párizs északi részén, a XVIII. kerületben egy kávéházban kellett volna magát felrobbantania, de az utolsó pillanatban, emberségből gondolta meg magát. A három napig tartó kihallgatás végén sírva kér elnézést a túlélőktől.
Két héttel korábban a per leginkább várt napjának kezdetén, amikor a merényletek konkrét eseményei kerültek napirendre, a fővádlott a hallgatás jogát választotta, majd két óra elteltével a túlélőket képviselő egyik ügyvédnőnek mégis sikerült vele párbeszédet folytatnia. A fővádlott akkor semmi új részletet nem árult el, de azt megerősítette, hogy azért maradt életben, mert a támadáskor maga döntött úgy az utolsó pillanatban, hogy mégsem robbantja fel magát a testére erősített robbanóövvel.
Utolsó meghallgatásának tárgya a merényletsorozatot követő eseménysorozat, elsősorban Párizsból Brüsszelbe menekülése. „Ma beszélni fogok” – kezdi Abdeslam, majd hat és fél évi hallgatás után először mondja el saját verzióját a merényletekről. Mielőtt az esküdtszék elnöke bármilyen kérdést feltenne, a fővádlott arra is magyarázatot ad, hogy miért döntött így. „Azért választottam mostanig a hallgatás jogát, mert úgy éreztem, hogy nem hallják meg, amit mondok. Értem én, hogy nem könnyű a bíróság dolga. De úgy vélem, hogy az ügy kezdete óta az embereknek nehezükre esik elfogadni azt az embert, aki valójában vagyok. Van egy képük rólam, amit a média sugall, s ami nem egyeztethető össze azzal, akit most itt látnak. Most meggondoltam magam, szeretnék magyarázattal szolgálni, mert ez az utolsó alkalom, hogy megtegyem”.
Ettől a pillanattól kezdve szinte mindegy, hogy az esküdtszék milyen kérdéseket tesz fel, Salah Abdeslam elérte, hogy mindenki csak rá figyeljen. Két és fél órán át fejti ki saját verzióját a merényletekről. Az Iszlám Állam feketébe öltözött provokatív katonája – akinek a per elején állította be magát – már a múlté. Ezúttal egy megfontoltan fogalmazó, nyugodt, előzékeny ember válaszol a kérdésekre. Tengerészcsíkos pólót és kardigánt visel. Nem provokál, nincsenek hatásvadász gesztusai, ha kell, többször is válaszol egy-egy kérdésre, azt szeretné, ha mindenki megértené és elfogadná, amit mond.
Küldetése kezdetétől, kilenc hónappal a merényletsorozat előttről kezdi történetét, amikor is a bátyja, Brahim Abdeslam (a Comptoir Voltaire kávéház későbbi öngyilkos merénylője) hazatért Szíriából, ahol közös gyerekkori barátjukkal, Abdelhamid Abaaouddal, a támadás koordinátorával találkozott. Salah Abdeslam állítja, hogy ő ekkor még semmiről nem tudott, egyszerűen csak Szíriába szeretett volna utazni ő is, hogy harcolhasson. Amikor három hónappal később, 2015 májusában ehhez a bátyja segítségét kérte, Brahim arra ösztönözte, hogy halassza el a tervét és „dolgozzon” inkább neki, ő ugyanis egy „küldetéssel” jött vissza Szíriából. Salah azt a feladatot kapta Brahimtól, hogy menjen el Szíriából hazatérő emberekért Magyarországra és Németországba, de ő nem tudta, hogy azok miért jöttek Európába. „Aztán folytattam az életemet és vártam az engedélyt a bátyámtól, hogy elindulhassak Szíriába” – mondja a vádlott. Három nappal a merényletek előtt Brahim azonban közölte vele, hogy közös gyerekkori barátjuk, Abdelhamid Abaaoud Belgiumban van és találkozni akar vele.
Salah Abdeslam másnap a belgiumi Charlerois-ban lévő búvóhelyén találkozott a kontinens akkor legkeresettebb terroristájával. „Abaaoud ott elmagyarázta nekem a projektet: támadások Franciaországban. Nem adta meg a célpontokat, de azt mondta, hogy robbanóövet kell majd viselnem, és fel kell magam robbantanom. Ez nekem kész sokk volt. Tehetetlennek éreztem magam. De végül meggyőzött, és én beleegyeztem, hogy megteszem, amit kér”.
Az esküdtszék elnöke csodálkozik azon, hogy Abdeslam nem tudta: Abaoud ekkor már három hónapja Belgiumban volt. „Azt kell megérteni – magyarázza a vádlott –, hogy én nem jártam Szíriában, ellentétben a kommandó többi tagjával, nem ott találkoztam Abaaouddal. Mi régről ismertük egymást, amikor még együtt lógtunk. De ő közben teljesen megváltozott, az lett, akit önök ismernek, én viszont nem változtam, barátok sem voltunk már ekkor.”
Bár nehezen hihető, hogy Salah Abdeslam egy nappal a támadás előtt tudta meg, mi fog történni, ügyvédje, Olivia Ronen ráirányítja a figyelmet egy olyan részletre, amely azt látszik igazolni, hogy a vádlott eredetileg nem is lett volna tagja a terrorkommandónak. Egyik segítője, a szabadlábon védekező Ali Oulkadi, letartóztatása napján azt vallotta a nyomozóknak: „Salah azt mondta, hogy neki nem kellett volna eredetileg ott lennie”.
November 12-én délután Salah Abdeslam egy Renault Clio autót vezetve indult el Charleroi-ból bátyjával, Brahimmal és Mohamed Abrinivel. Mögöttük egy másik gépkocsiban Abaaoud és további három terrorista. Együtt érkeztek kora este egy hotelbe, a Párizshoz közeli Bobignyba. „Ott adta nekem oda a bátyám a robbanóövemet és jelölte meg a célpontomat: egy bárt a XVIII. kerületben” Salah Abdeslam azt állítja, semmit nem tudott a többi célpontról. „Nem volt sok duma, legalábbis arról nem, hogy mi fog történni. Tudtam, hogy a bátyámnak robbanóöve és egy Kalasnyikovja van, tudtam azt is, hogy lőni fog, és utána fel fogja magát robbantani, de a célpontjait nem ismertem.”
A nyomozás soha nem vizsgálta, hogy mi volt Salah Abdeslam kijelölt célpontja. Abban az üzenetben, amelyben az Iszlám Állam a támadás másnapján, november 14-én magára vállalta a támadást, tévedésből megemlítettek egy merényletet a XVIII. kerületben is, ahol pedig semmi nem történt. Az esküdtszék elnöke arra emlékezteti a vádlottat, hogy a letartóztatását követő első kihallgatásán azt mondta, hogy a Stade de France nemzeti stadionnál kellett volna magát felrobbantania. Ott, ahol kitette a három öngyilkos merénylőt. „A XVIII. kerület volt a célpontom. Eleinte még arról sem volt szó, hogy elviszem őket a Stade de France-hoz. Egyedül kellett volna a megjelölt helyre mennem, de aztán úgy alakult, hogy előbb kitettem őket” – magyarázza.
Elmondja még, hogy a támadás reggelén a bátyja taxival végig vitte az útvonalon a Stade de France és a célpontul megjelölt bár között. „Hol volt az a bár?” – kérdi az esküdtszék elnöke. „Már nem emlékszem – válaszolja a vádlott. – Több bár is volt arrafelé, ez az egyik sarkon volt.”
A nyomozók lassan hét éve nem értik, hogy Salah Abdeslam miért akkor érkezett a merénylőkkel a stadionhoz, amikor a mérkőzés már elkezdődött, és a létesítmény körüli utcák kihaltak voltak. A vádlott most azt állítja, hogy azért voltak késésben, mert délelőtt túl sok idő ment el annak a bárnak a kiválasztásával, ahol neki kellett volna felrobbantania magát, ezért már késve indult el a merénylőkkel a stadionhoz.
Miután kitette a három öngyilkos merénylőt, Salah Abdeslam a XVIII. kerületbe hajtott a Clióval. ”Bementem a kávéházba, nem volt valami túl nagy hely, de sokan voltak. Leültem, rendeltem egy italt. Körbenéztem, és azt mondtam magamnak, hogy nem teszem meg. Sok fiatal volt, nagyon fiatalok is. Láttam az embereket, ahogy táncolnak, jól érzik magukat. Emberségből döntöttem úgy, hogy nem teszem meg, nem azért, mert féltem. Nem akartam megölni őket”.
A vádlott ezután több, eddig nem ismert részlettel is szolgál. Visszaült a kocsiba, de az nem indult. Akkor vett egy telefont, és felhívta egy brüsszeli barátját, Mohammed Amrit, hogy jöjjön érte. Taxival ment át Párizs déli csücskébe, majd eldobta a robbanóövét, mielőtt még a két barátja megérkezett volna érte, Brüsszelbe visszaérve pedig a terrorcsoport egyik búvóhelyére vitette magát.
„Amikor megérkeztem a lakásba, dühösek voltak, mert azzal, hogy hozzájuk mentem, veszélybe sodortam őket. A vita elfajult, azért is veszekedtek velem, mert nem indítottam be a robbanóövemet. Ők mindenre elszántak voltak, én nem. Ők látták a bombázásokat, talán az megváltoztatja az embert”.
A vádlott két és fél órás monológja után az esküdtszék elnöke felfüggeszti a tárgyalást.
Az áldozatokat és a hozzátartozókat képviselő ügyvédeket egyáltalán nem győzte meg Abdeslam, másnap az elmondottak ellentmondásaira kérdeznek rá.
Salah Abdeslam védelmének fő csapásiránya az, hogy a lehető legkésőbbre helyezi azt a dátumot, amikortól a vádlott már tudta, hogy egy merénylettervben vesz rész, először logisztikai felelősként, majd öngyilkos merénylőként. Ezért állítja azt, hogy amikor a bátyja elküldte az Iszlám Állam tagjaiért Magyarországra és Németországba, ő azt gondolta, hogy egyszerű humanitárius segítséget nyújt ezzel muzulmán testvéreinek. Nehéz elhinni ezt a feltételezést, de Abdeslam nem enged belőle.
„Tegnap először ismerte el, hogy a bátyjának küldetése volt, amikor hazatért Szíriából” – mondja az egyik ügyész. „Pontosan – válaszolja Abdeslam. – A küldtetés abból állt, hogy el kellett menni emberekért. De azt nem tudtam, hogy azért jöttek, hogy merényleteket hajtsanak végre.”
Az ügyészség azt sem hiszi el neki, hogy csak november 11-én tudta meg, hogy terrortámadás készül, amiben bátyja és Abaaoud neki is szerepet szánt. „November 10-től a támadásban résztvevők nem használták többet mobiltelefonjaikat, ön sem. Már egy nappal azelőtt, amikor önt állítólag kijelölte Abaaoud” – hangsúlyozza az ügyész. „Nem tudok erre mit válaszolni” – mondja a vádlott.
A vádhatóság számára az sem világos, mivel bízták meg valójában Abdeslamot november 13-án, hiszen előző napi vallomásában egész mást állított, mint a letartóztatását követően. Először azt vallotta, hogy a stadionnál kellett volna felrobbantania magát a többi merénylővel együtt, de miután azt nem tette meg, lement a metróba. Most meg azt, hogy egy bár volt a célpont, és hogy soha nem járt a metróban. Az sem világos az ügyészek számára, hogy miközben minden terrorkommandó három harcedzett dzsihadistából állt, Salah Abdeslam, aki soha nem kapott kiképzést Szíriában és kevésbé számított megbízhatónak, hogyan kaphatott önálló missziót.
„Meglepő, hogy ön egyedül volt egy olyan helyszínen, amely nem szerepel sem a számítógépben talált merénylettervben, sem az Iszlám Állam üzenetében. Hogyan magyarázza ezt, hiszen a kávéházak már egy másik kommandónak voltak a célpontjai? – kérdi az ügyész, akinek meggyőződése, hogy Abdeslamnak a metróban kellett volna merényletet végrehajtania. „Nekem nem volt fegyverem, nekem nem adtak Kalasnyikovot, mert tudták, hogy nem vagyok alkalmas. Nem voltam képes magam felrobbantani sem” – mondja Abdeslam, de arra nem ad magyarázatot, hogy miért volt mégis egyedül.
A túlélők képviselői olyan sok kérdést intéznek a végre mindenre válaszoló vádlottnak, hogy a második napon már nem marad idő a védelem számára. Az esküdtszék elnöke este 8 óra után berekeszti a tárgyalást, a védők csak a harmadik napon kapnak szót. A tárgyalóteremben addigra már hézagosak a padsorok, sokan érzékelhetően belefáradtak abba, hogy Abdeslam hiába válaszol minden kérdésre készségesen, a terrortámadás részleteiről sok újat nem mond. Pedig meghallgatása végén már egyáltalán nem tartja vissza az érzelmeit, látszólag nem játszik szerepet, és elnézést is kér az áldozatoktól.
Védője, Olivia Ronen azt kérdi tőle, hogy nem bánta-e meg, hogy végül nem lett ő is öngyilkos merénylő. „Nem bántam meg, hogy lemondtam róla és nem öltem embert. Ezek az emberek ma élnek. Ha tudnák, hogy mit úsztak meg! Ott szórakoztak mit sem sejtve, én ott voltam mellettük. És elmentem. Nem sajnálom, sem miattuk, sem magam miatt, sem a családom miatt. Anyám azt mondja, hogy bennem látja mindkét fiát, én kárpótlom a bátyám elvesztéséért is.” Az anyját említve könnyek jelennek meg a szemében, felemeli a tekintetét, egy pillanatra elakadnak a szavai, majd így folytatja: „November 13-a története az áldozatok vérével íródott. Ez az ő történetük, és annak én is részese vagyok. A sorsuk hozzám kötődött, és az én sorsom hozzájuk”. Aztán egy Mohamed prófétának tulajdonított mondást, egy hadíszt idéz : „Mérséklettel gyűlöld az ellenséged, mert egy nap talán a barátod lesz”. Majd a túlélők felé fordul: „Azt kérem most önöktől, hogy mérséklettel gyűlöljenek. Szeretném részvétemet kifejezni, és bocsánatot kérek minden áldozattól. Tudom, hogy a gyűlöletük megmarad irántam, tudom, hogy soha nem fogunk egyetérteni, én mégis a bocsánatukat kérem”.
A teremben többen is sírnak, mások csak legyintenek. A hosszú csend végén az esküdtszék elnöke szünetet rendel el, a folyosón az emberek csoportokba verődve vitatják meg, hogy mi is történt a tárgyaláson. A fiatal ügyvédnő, Olivia Ronen is a könnyeit törölgeti kollégái gyűrűjében. A katarzis megtörtént, Abdeslam páncélja megrepedt, a kegyetlen iszlamista propaganda ismételgetése helyett a vádlott őszinte érzékenységet mutatott. Abdeslam kettősége, ellentmondásossága azonban nem tűnt el. Továbbra sem hajlandó elítélni a merényleteket, miközben azt állítja, hogy ő emberségből nem robbantotta fel magát, és a saját felelősségét sem vállalja a terrortámadásban.
Néhány perccel azelőtt, hogy elsírta volna magát, a túlélők egyik ügyvédjével folytatott párbeszéde jól illusztrálja ezt a belső ellentmondást. „Én nem öltem meg senkit. Megérdemlem, ami történik most velem, de nem fogok fizetni azokért, akik a Bataclanban, a teraszokon vagy a Stade de France-nál öltek” – mondja. Ekkor az ügyvédnő megjegyzi, hogy három „emberi bombát” tett ki a Stade de France-nál, akik ténylegesen öltek. „Érti, hogy ezek után mennyire megdöbbentő, hogy képes azt mondani: senkit nem ölt meg?” – kérdi az ügyvédnő. „Tény, hogy azok hárman áldozatokat szedtek a Stade de France-nál. De azért nem öltek meg olyan sok embert, mint a többiek” – válaszolja Abdeslam. „Tudta előre, hány halott lesz?” „Természetesen nem. Ezzel azt akarom mondani, hogy én senkit nem öltem meg közvetlenül. Csak közvetetten öltem” – védekezik a vádlott. Az ügyvédnő nem hagyja annyiban. „Azzal, hogy három élő bombát szállított a helyszínre, nem ölt meg senkit közvetlenül?” „Ők indították be a robbanóövüket, nem én, ők döntöttek arról, hogy felrobbantják magukat” – erősködik Abdeslam, ismételten arra utalva, hogy ő maga az utolsó pillanatban meghátrált.
Egy másik párbeszéd is Abdeslam éretlenségét bizonyítja. Előző nap azt mondta arról a nőről, aki Abdelhamid Abaaoudnak, a terrorkommandó vezetőjének nyomára vezette a rendőrséget, hogy vallomásával három embert halálra ítélt, és megölte őket. (Arra utalt, hogy a rendőri rajtaütésben Abaaoud mellett további ketten életüket vesztették.)
Salah Abdeslam mindig önmagáról beszél, még akkor is, amikor elvileg másokról van szó. Számos megszólalását sokan provokációnak tekintették a per elején, pedig elképzelhető, hogy egyszerűen csak őszintén megmutatja önmagát, a képtelen őrlődést a dzsihadista énje és az emberibb személysége között. Erre a kettőségre magyarázat lehet az, hogy akarata ellenére keveredett bele a merényletsorozatba. Amikor a bátyja azt kérte tőle 2015 nyarán, hogy szállítsa el Brüsszelbe a Szíriából hazatérő dzsihadistákat, csak annyit tudott, hogy az Iszlám Állam tagjairól van szó. Azt mondja, kizárólag a bátyjának akart szívességet tenni. „Csapdába csalták?” – kérdi a védője. „Nem szeretem ezt a kifejezést. De nem tudtam, hogy ez fog történni. Ha a bátyám elmondja nekem, hogy olyan harcosokért kell mennem, akik merényleteket fognak végrehajtani, soha nem mentem volna értük. Én nem ilyen voltam akkoriban, egész másfajta életem volt. Hétköznapi ember voltam, csak belesodródtam az egészbe. Lassanként. Utána már sarokba szorítva éreztem magam, nem volt választásom” – véli Abdeslam.
A fordulópontot a viszontlátás jelentette gyerekkori barátjával, Abaaouddal, aki meggyőzte arról, hogy csatlakozzon a terrorkommandóhoz két nappal a terrortámadás előtt. Miután a tárgyalóteremben nem mindenkit győzött meg, hogy igazat mond, védője azt kéri, hogy mesélje el részletesen a jelenetet. Abdeslam hosszan mesél. „Először nem vonzott az egész. Azt magyarázta Abaaoud, hogy valami nagyot fogunk csinálni, meg hogy a nemzetközi koalíció nőket és gyerekeket gyilkolt meg, hogy Franciaország megsértette a prófétát. Azt is mondta, hogy én a paradicsomba jutok. A bátyám biztatott, hogy „meg tudod csinálni”. Amikor kicsi voltam, mindig Brahimra akartam hasonlítani. Nem beszéltem sokat nekik, annyit mondtam, hogy igen, de…, meg hogy nem vagyok kiképezve. Kerestem a kifogásokat. Nem mondom, hogy kényszerítettek, végül ki is mondtam, hogy rendben, megcsinálom”.
„Mit szeretne, hogyan emlékezzenek önre?” – kérdi a túlélők egyik képviselője. „Nem akarom, hogy emlékezzenek rám. Azt akarom, hogy örökre elfelejtsenek. Nem én döntöttem úgy, hogy az leszek, akivé mostanra váltam” – válaszolja a vádlott.