A Bataclanban gyilkoló francia terroristák közül kettőnek az apját, s egyiküknek a húgát egymás után hallgatja meg az esküdtszék annak megértésére, hogyan váltak Párizsban felnőtt szeretteik öngyilkos merénylőkké. Az időnként kínos, olykor frusztráló helyzetek nem vezetnek semmilyen eredményre.
„Szeretném leszögezni, hogy semmivel sem vádoljuk önt, csak szeretnénk megérteni, hogyan történhetett meg mindez” – ismétli el többször is a délután folyamán Jean-Louis Périès, az esküdtszék elnöke a Bataclanban meghalt terroristák, Samy Amimour valamint Omar Ismaël Mostefaï apjának és előbbi húgának. Őket tanúként hallgatja meg az esküdtszék. Érezhetően sem ők nem tudják, sem a hallgatóság számára nem egyértelmű, hogy mi is a hozzátartozók felelőssége a merényletekben.
A tanúk helyzete elég bonyolult: a halottaik egyúttal gyilkosok is. Ahhoz túl közel álltak a terroristákhoz, hogy azt gondolhatnánk, nem voltak beavatva, feltehetőleg jóval többet tudnak annál, mint amennyit elmondanak az esküdtszék előtt, de nem elég gyanúsak ahhoz, hogy a vádlottak padjára lehetne őket ültetni.
Míg a belga nyomozók több, mint két hétig tartó meghallgatását teljes érdektelenség követte a túlélők részérők, a terroristák rokonainak vallomástételére az áldozatok hozzátartozói ismét nagy számban jelennek meg. Válaszokat várnak azoktól, akik jól ismerték a terroristákat, ők azonban nem értik, miért vannak itt, azt ismételgetik: mit szeretnének hallani tőlem?
Az esküdtszék szeretné megérteni, hogy a félénk, jó tanuló Samy Amimour miért indult el Szíriába háborúzni, miért végzett ki ott embereket, és aztán miért tért haza Franciaországba honfitársait lemészárolni a Bataclanban. „Nem tudom megmagyarázni” – mondja 74 éves apja, aki korára való tekintettel ülve tehet vallomást. Mindene megvolt itthon a gyereknek, semmiben nem szenvedett hiányt. Nem értem.” Algériai származású, évtizedek óta Belgiumban dolgozik, a hétköznapokat liège-i boltjában tölti, a hétvégéket pedig a Párizshoz közeli Drancyban feleségével és két gyermekével. Fia, Samy kiváló érettségije után elkezdett a helyi mecsetbe járni, és tradicionális muzulmán viseletet hordani. „Emiatt nem aggódtam – mondja az apa –, azt gondoltam, hogy jó úton van a vallás felé, miért ne csinálja. Inkább ez, mint hogy drogot áruljon!” Azt is tétlenül nézte, hogy fia kihajítja a szeszes italokat a lakásból és Bin Ladenről néz felvételeket az interneten. „Emiatt gyakran van lelkifurdalásom – teszi hozzá. – Valahol elrontottam volna valamit?” A túlélők erről érezhetően meg vannak győződve, ügyvédeik elárasztják kérdéseikkel az idős embert, aki elgondolkodva, higgadtan válaszol mindenre, anélkül, hogy bármire is magyarázattal szolgálna. Mintha hangosan morfondírozna azon, hogy mi miért történt voltaképpen.
„Az az érzésünk, hogy ön jól érzékelte a bajokat, de behunyta a szemét” – mondja az egyik túlélő ügyvédje. „Miért nem kapcsolta le az internetet?” – kérdezi a másik. Majd a többiek is egymás után: „Miért nem tárcsázta az ingyenesen hívható számot segítségért?” „Miért nem kért tanácsot az imámjától?” „Ha újra kezdhetné, mit tenne másképp?” „Nem az a gondunk, hogy ön valamit elrontott a fia nevelésében, mi a dzsihadista jelenség kialakulását szeretnénk megérteni.”
Miután az innen-onnan felhangzó kérdések sem vezetnek eredményre, az ügyvédek az apa egyik utazására koncentrálnak. Azdyne Amimour 2014 januárjában elindult Szíriába megkeresni a fiát, aki akkor már egy éve az Iszlám Állam soraiban harcolt. Saját bevallása szerint haza akarta hívni Samyt, de „teljesen agymosott” állapotban találta. Elmondása szerint a fiát a dzsihadista szervezet ekkor már hősként tisztelte, őt magát kedvesen fogadták, megvendégelték, de Samyval nem tudott semmilyen kommunikációt kialakítani. Az ügyvédek egy része azt sem hiszi el, hogy ez az utazás egyáltalán megtörtént. Más védők szerint viszont az apa jóval tovább maradhatott Szíriában a bevallott négy napnál. Az ügyésznő azt sugallja, hogy nem hazahívni akarta a fiát – aki tudhatta, hogy Franciaországban azonnal börtönbe kerülne –, hanem más szándékai lehettek, nevezetesen Algériába juttatni a fiát, ahol szabadon élhetett volna. Azt meg már senki nem érti, hogy miért nem értesítette a rendőrséget arról, hogy fia Szíriában harcol. Ahogy azt sem, hogy amikor már tudta, hogy iszlamista harcos, nem tartott-e attól, hogy majd egy nap Franciaországban is ölni fog. „Azt mondtam magamnak – válaszolja erre –, hogy ha már ott van, mit tehetne a rendőrség. Soha nem gondoltam volna, hogy ide visszajön”.
A kérdésekre továbbra sem válaszol világosan, visszaemlékezései zavarosak, a vita emiatt elhúzódik, az esküdtszék elnöke meg egyre ingerültebb amiatt, hogy az ügyvédek ugyanazokat a kérdéseket teszik fel más szavakkal. Három óra elteltével véget is vet a meghallgatásnak.
Az öngyilkos terrorista apja ekkor csatlakozik Georges Salines-hoz, akinek a lányát, Lolát, az ő fia ölte meg a Bataclanban. A két férfi együtt írt könyvet tavaly az apák fájdalmáról Il nous reste les mots (Nekünk a szavak maradtak) címmel.
Ismaël Omar Mostefaï apja teljes ellentéte Azdyne Amimournak. A szigorú tekintetű, szemüveges, hosszú hajú magas férfi maszkja mögé rejti hosszú szakállát. Szigorú iszlám vallásgyakorló. Tőszavakban ad kitérő válaszokat. A vádiratból tudható, hogy családja támogatta a szíriai dzsihadistákat. Meghallgatása alig félórát tart. Elmondja, hogy „sármos fia” pékként dolgozott, s állítása szerint ő nem látott rajta semmilyen változást. Ha érzékelt volna bármit is, megakadályozta volna, hogy fia iszlamista legyen. Vallomástétele végén még hozzáteszi: „Őszintén sajnálom, és meg vagyok rendülve, mert ez barbár cselekedet. Elnézést kérek az áldozatoktól, akik elvesztették hozzátartozóikat”. Érzelmeket azonban nem mutat.
Az esküdtszék meghallgatja Samy Amimour testvérhúgát, Mayát is. A nevelőnőként dolgozó 28 éves, hosszú barna hajú, szemüveges lány elmondja, hogy gyerekkorában nagyon közel állt bátyjához, amíg az teljesen befelé nem fordult kamaszkorában. Köszönésen kívül akkor már nem szóltak egymáshoz, a lánynak fogalma sincs arról, Samy hogyan s mikor radikalizálódott. Miután viszont elutazott Szíriába, a bátyja onnan szinte mindennap hívta őt skype-on, így ismét visszataláltak egymáshoz. Samy nem titkolta előle a szíriai kegyetlenségeket sem, de ő tartott attól, hogy ha kifejezi elégedetlenségét, a bátyja ismét megszakítja vele a kapcsolatot. Maya szavai őszintének hatnak. Zokogva mondja: „Hogyan tehette ezt? Miért sározta be így a nevünket? Hat év után is haragszom rá, szégyellem, hogy ugyanaz a nevem, mint neki. Szégyellem magam az áldozatok előtt. Eufemizmus volna azt mondani, hogy „sajnálom”, nincsenek elég erős szavak leírni mindezt.”
Amikor egy ügyvéd arról kérdezi, hogy milyen nevelést kaptak otthon édesanyjuktól, az egyik vádlott, Mohamed Abrini hirtelen felpattan, és szabályosan üvöltözni kezd. „Ezek az emberek ártatlanok! Nekik nem kell elnézést kérniük, nem kell szégyellniük a nevüket. Önök itt most a tanúkat vádolják!”