Az esküdtszék egymás után hallgatja meg Bernard Cazeneuve volt belügyminisztert és François Molins egykori párizsi főügyészt, akik a merényletsorozat idején a legfőbb döntéshozók voltak. Cazeneuve 2015 novembere óta mindennap felteszi magának a kérdést, hogyan lehetett volna megelőzni a terrortámadást, amire Molins szerint nem voltak eléggé felkészülve a hatóságok.
Déjà vu érzés uralja el a tárgyalótermet, amikor François Molins a mikrofonhoz lép. A megnyugtató hang, a gyors tempójú beszéd, a visszafogott, ugyanakkor nagyon precíz és egyértelmű megfogalmazás egy országot tapasztott a tévéképernyők elé 2015 novemberében, amikor a kora esti órákban a párizsi főügyész sajtótájékoztatót tartott a nyomozás fejleményeiről. A nagyközönség előtt korábban ismeretlen ügyész hat évvel ezelőtt valóságos médiasztár lett.
Amikor beszélni kezd a magas, vékony, hideg kék szemű 68 éves ügyész, éppúgy rátapad minden tekintet, mint akkor. A hallgatóság pontosan tudja, hogy a lényeget fogja hallani. François Molins vallomástétele olyan, mintha az utolsó sajtótájékoztatóját tartaná a merényletekről – ezúttal a saját szerepére és érzéseire koncentrálva.
„Mindenekelőtt szeretném leszögezni: kudarcként éltem meg, hogy a merényletet nem tudtuk megakadályozni, bár megtettünk mindent, hogy a legjobbat nyújtsuk. Természetesnek tartom, hogy magyarázatot adjak mindenről, hiszen a francia nép nevében dolgozunk” – mondja a legnagyobb alázattal a volt párizsi főügyész, aki 2018 óta a legmagasabb jogi szervezet, a Semmítőszék (a Legfelsőbb Bíróság) legfőbb ügyésze.
François Molins a támadást megelőző napokat Marrákesben töltötte, ahol marokkói és belga kollégáival egyeztetett a terrorizmus elleni küzdelemről. „Fáradt voltam, korán feküdtem le” – kezdi visszaemlékezését az ügyész, aki isiásza miatt ülve tesz vallomást. A Stade de France-nál történt első robbanás után azonnal értesítették, de az első információk zavarosak voltak. Amikor bekapcsolta a tévét, már a belvárosi lövöldözésekről is beszéltek, akkor tudta, hogy bekövetkezett az, amitől a hatóságok régóta tartottak. „A titkosszolgálatok ekkor már tisztában voltak azzal, hogy Franciaországból fiatalok tucatjai indultak el harcolni – humanitárius célokra hivatkozva – az iraki-szíriai övezetbe. Értesüléseink voltak arról, hogy radikalizálódtak. Az iszlamista harcokban részt vevő franciák miatt időszerűvé vált a büntetőjog mielőbbi adaptálása ehhez a helyzethez. A 2015-ös tragikus terrortámadások után mindannyiunk meggyőződése volt, hogy nem az a kérdés, lesz-e újabb merénylet, hanem az, hogy mikor és hol.”
François Molins azonnal a támadások helyszíneire indult. A helyszínelők előtt érkezett meg a La Bonne bière bárhoz, még csak a rendőrök és a mentők voltak jelen. „Amikor odaértem, egy járőröző rendőr azonnal levette a golyóálló mellényét, és rám adta. Ez is mutatja, milyen hangulat uralkodott” – emlékezik vissza. A Le Carillon bárnál hasonló jelenet fogadta. „Holttestek mindenhol a járdán”. Aztán átment a Bataclanhoz, ahol akkor még tartott a túszejtés. A terroristák elleni rendőrakció még nem kezdődött el, ennek megindításáról a párizsi prefektusnak a főügyésszel együtt kell döntenie. Csatlakozott hozzá beosztottja, Camille Hennettier, aki 2015-ben a párizsi ügyészség terrorelhárítási részlegét vezette. A fiatal nő a perben a vádat képviseli. „Ekkor még fogalmam sincs a mészárlásról – mondja, ami akkor még nem ért végett, és a túszejtésről sem. 22 óra 45 perckor érünk oda. Egy bisztróban ültünk össze Michel Cadot párizsi prefektussal és Christophe Molmyval, az elitalakulatok vezetőjével. Éjfélkor Molmy elénk tette az ostrom tervét, amit nagyon gyorsan jóvá is hagytunk ”.
Az ostrom megindítása előtt a főügyész és a prefektus is bement az épületbe, ahol kilencven embert öltek meg a terroristák. „Hát, ott dantei szörnyűség fogadott minket, el sem tudtam volna elképzelni ilyen sok halottat egy helyen. Amerre néztünk, holttestek hevertek. Soha nem felejtem el annak a félhosszú hajú nőnek a tetemét, akinek a feje egy táskán feküdt, amelyben megállás nélkül csörgött egy telefon.”
François Molins számos olyan kérdésről és „működési zavarról” beszél, amely az áldozatok hozzátartozóit foglalkoztatja, az elhunytak azonosításáról kezdve a hozzátartozók értesítésének és felkarolásának szervezetlenségéig. „Több azonosítási tévedés történt. Tudom, ez elfogadhatatlan volt a családok számára. De nem voltunk felkészülve egy ilyen méretű merényletsorozatra” – ismeri el.
Elmondja, hogy a támadás másnapján a védelmi minisztériumnál kialakított információs központban döbbent rá arra, hogy családok egész éjjel hiába keresték hozzátartozóikat, nem sok segítséget kaptak a hatóságokról. Két családdal ő maga közölte szeretteik halálhírét. „A párizsi ügyészség más tagjai ugyanígy tettek, pedig ez nem az ő feladatuk volt, és nem is voltak kiképezve ilyesmire”.
Hozzáteszi, hogy „teljesen jogos” az a kérdés is, hogy a kommandósok miért nem avatkoztak be hamarabb a Bataclanban. „Csak hát, nem a Vadnyugaton vagyunk, hogy amikor kinyílik a kocsma ajtaja, belépünk és szétlövünk mindent”.
A terrorkommandó két utolsó tagjára a támadás után öt nappal csaptak le a rendőrök, Abdelhamid Abaaoudra és Chakib Akrouhra a Párizshoz közeli Saint-Denis-ben bukkantak rá egy lakásban. Amikor egy lakossági bejelentése alapján a rendőrség értesült arról, hogy egy bokorban bujkálnak, nem állították elő a két férfit, hanem megvárták, amíg egyikük unokanővérének segítségével találtak egy lakást a közelben. 2015. november 18-án hajnali 4 órakor törtek rájuk a kommandósok. „Úgy véltük, hogy közterületen kockázatosabb letartóztatni őket”.
A főügyész elismeri, hogy ez nem volt egy alaposan kidolgozott hadművelet. „A tömegmészárlás láttán szinte le voltunk bénulva ezekkel a korlátok nélküli emberekkel szemben. A bejárati ajtó nem robbant be, ma sem tudom, miért nem. Az egység szándéka az volt, hogy tűz alá veszi őket. Szünet nélkül lőttek rájuk, még Diesel, az elitalakulat keresőkutyája is elpusztult, a golyózáporban. De nem szívesen kritizálom az elitalakulatok tagjait, ők ott az életüket kockáztatták a terroristákkal szemben”.
Jól érzékelhető a főügyész tanácstalansága. Beszél az információk kiszivárogtatásairól is, amelyek nehezítették a nyomozást. Felidézi, hogy a francia sajtóban már azelőtt megjelent, hogy Salah Abdeslam újlenyomatait megtalálták a belgiumi búvóhelyén, hogy letartóztatták volna.
Saját döntése volt 2015-ben, hogy ő maga rendszeresen tájékoztatja a közvéleményt. „Elengedhetetlen kötelesség valós hírekkel szolgálni. Megértettük, hogy kommunikációnk a félelmek kezelését és honfitársaink megnyugtatását is szolgálja. Remélem, hozzájárultunk ezzel ahhoz, hogy a franciák bizalma erősödjön az igazságszolgáltatásban, és ennek révén a demokráciában is”.
„Mi is ezt reméljük” – nyugtázza szavait az esküdtszék elnöke, s a hallgatóság egy része is helyesel. A vádat képviselő ügyésznek nincs kérdése, Camille Hennettier mosolyogva mondja, hogy nem tudna pártatlan lenni volt felettesével szemben. A védelem sem él kérdezési jogával.
A rendőrséget 2015-ben irányító belügyminisztert, Bernard Cazeneuve-öt három órán hallgatja meg az esküdtszék. Ő is magától hozza szóba a vitás kérdéseket, még mielőtt arra a hozzátartozók ügyvédjei rákérdeznének.
A terrorkészültség miatt az utcán szolgálatot teljesítő katonák közül többen is a Bataclan közelében voltak a merénylet estéjén. Arra a kérdésre, hogy ők miért nem intézkedtek, így válaszol: „Nem lehet olyan erőket bevetni, amelyek az adott eseményre nincsenek felkészítve. Kizárólag a rendőrség két elitalakulata, a BRI és a RAID avatkozhat be túszejtésnél” – mondja az elegáns öltönyt és zöld nyakkendőt viselő egykori kormánytag, aki jelenleg ügyvédként tevékenykedik.
„Hogy gyorsabb is lehetett volna a beavatkozás?” – teszi fel magának a kérdést. – A kommandósok a támadás kezdete után 25 perccel értek a helyszínre, ami elfogadott merénylet esetén. Nagyon bánt, nem személyemben sért, hiszen én csak egy jött-ment miniszter vagyok, hanem miattuk, amikor azt hallom, hogy vádolják a kommandósokat.” Hozzáteszi, hogy a kormány természetesen megerősítette volna a Bataclan védelmét, ha bármilyen információja lett volna arról, hogy fenyegetettségnek van kitéve. Bernard Cazeneuve határozottan kijelenti, hogy soha semmilyen feljegyzést nem kapott és semmilyen dokumentumot nem látott arról, hogy a Bataclan célpontja lehet egy terrortámadásnak.
A merényleteket követő éjszaka során a francia rendőrök a Belgium felé vezető autópályán igazoltatták Salah Abdeslamot, amint két társával visszaszökött Párizsból Brüsszelbe. Az, hogy az igazoltatást követően futni hagyták a fővádlottat, aki utána négy hónapig bujkált Brüsszelben, Cazeneuve szerint az akkori európai jogi együttműködés egyik sötét foltja, a belga hatóságok ugyanis az európai nyilvántartásba csak köztörvényes bűnözőként jegyezték be Abdeslamot, jóllehet tudták róla már akkor, hogy iszlamista meggyőződésű. Így amikor az igazoltatás során a francia rendőrök ellenőrizték, hogy Abdeslam szerepel-e az iszlamisták nyilvántartásában, semmit nem találtak róla, ezért hagyták elmenni.
Az egyik esküdt azt kérdezi, hogy miután 2015-ben, a januári merényleteket követően már ismert volt a terrorfenyegetettség, és az is köztudott volt, hogy több száz francia dzsihadista harcol az Iszlám Állam soraiban, nem gondolja-e, hogy mégis elmulasztottak valamit. „Azt kérdezi, hogy felléphettünk volna esetleg másképp is? – kérdez vissza a tanú. – Nem telt el azóta egy nap sem, hogy ne kérdezném magamtól, hogy volt-e bármi, amit megtehettem volna, de nem tettem meg. Ez a kérdés folyamatosan kísért. A mozgósítás ellenére a merényletek bekövetkeztek, életek mentek tönkre, franciák váltak vigasztalhatatlanokká. Folyamatosan ezen töprengek, s ez életem végéig nyugtalanítani fog”- teszi hozzá. Sem az ügyészségnek, sem a védelemnek nincsen egyetlen kérdése sem.