Egymás után hallgatta meg az esküdtszék azt a két apát, akiknek a gyermekük elvesztése miatti fájdalma az elmúlt években egyre erősebb haraggá nőtt, majd gyűlöletté vált. Ellentétben az áldozatok hozzátartozóinak többségétől, ők bosszúért kiáltanak.
Patrick Denuit meggyőződése, hogy a fiát, Albant megkínozták az iszlamisták a Bataclan elleni támadáskor, jóllehet ezt sem a rendőrségi, sem a boncolási jegyzőkönyvek nem támasztják alá. A hajlott hátú, magas, vékony, ősz hajú, szemüveges férfi szerint a vádlottak padján ülők mind „szörnyetegek”, akik iránti gyűlöletét nyíltan vállalja. „Azt várom a pertől s az ítélettől, hogy mind a pokolban égjenek el” – mondja.
Állítása szerint az Igazságügyi Orvostani Intézetben azt mondták neki, hogy a fia „heréit levágták a terroristák, és a szájába tömték”. Az esküdtszék elnöke, Jean-Louis Périès itt félbeszakítja: „A sérülések, amikről ön beszél, nem léteznek. A fia lövések okozta sérülésekben halt meg, a nemi szerve sértetlen maradt, vágások sem voltak a testén” – idéz a bíró boncolási jegyzőkönyvből, s arra is emlékezet, hogy más szemtanúk nem beszéltek kínzásokról.
A megnyugvásra képtelen másik apa, Patrick Jardin ismert személyiség Franciaországban. A merénylet óta a közösségi oldalakon nyíltan uszít az iszlám ellen, és bosszút követel.
„A lányomat, Nathalie-t szörnyetegek ölték meg, és ezt szeretném nagyon kihangsúlyozni. A lányom meggyilkolása háborús bűntett – kezdi vallomását a nyíltan szélsőjobboldali nézeteket valló, 68 éves köpcös férfi. – Én ismertem igazi harcosokat, a barátaim az Idegen Légióban meg független katonai csoportokban harcoltak, de egyikőjük sem lőtt volna soha fegyvertelen emberre.” Elmondja még, hogy ő támogatná a halálbüntetés visszaállítását. „Ha rajtam múlna, Salah Abdeslamot azonnal ahhoz a 72 szűzhöz küldeném, akikre annyira vágyik.” Szerinte a vádlottak mellett lenne a helye François Hollande volt államfőnek és Manuel Valls korábbi miniszterelnöknek is. „Hiányoznak a vádlottak padjáról azok a politikusok, akik az állampolgárok biztonságáért felelősek. Tisztában vagyok vele, hogy megint fasisztának és iszlamofóbnak fognak tartani. És akkor mi van? Ha ultrajobbos lennék, ahogy sokan állítják, akkor kisebb lenne a fájdalmam?” – kérdi.
Alban apjához hasonlóan ő is meg van arról győződve, hogy a lányát megkínozták a Bataclanban. Lefényképezte a holttestet, a képet a mobiltelefonjában őrzi. Az igazságügyi szakértők jelentése ellenére biztos abban, hogy Nathalie torkát átvágták. A nyomokat is látni véli a felvételen.
„Nem voltak kínzások – emlékezteti az esküdtszék elnöke. – Nem szükséges fokozni a borzalmat, ami önmagában is szörnyűség.”
A nyomozók nem találtak kést a merénylet helyszínein. Nathalie-t több lövés is érte, a végzetes golyó a tüdejébe hatolt. Apja szerint, ha a mentők előbb látják el, nem halt volna meg. Biztos abban is, hogy a túlélők és az áldozatok hozzátartozóinak többsége Stockholm-szindrómában szenved. „Ellentétben velem, ők nem éreznek gyűlöletet. Számomra ez érthetetlen, és időnként fel is teszem magamnak a kérdést, hogy én nem vagyok normális vagy pedig a többiek nem azok” – mondta a Le Monde című napilapnak a vallomástétele előtt adott interjúban.
Elsősorban Georges Salinest nem érti, aki szintén a lányát vesztette el, és aki közös könyvet írt Azdyne Amimourral, az egyik merénylő apjával. „Undorít, ahogy meghunyászkodnak. Én képtelen vagyok a megbocsátásra, nem fogom lehajtani a fejem”.
A 15 éve özvegy, nyugdíjas férfit, aki korábban autókereskedő volt, 2018-ban a titkosszolgálatok nyilvántartásba vették, mert egy szélsőjobboldali csoport tagjaként meg akarta mérgezni a szupermarketekben a halal (az iszlám vallás szabályai által engedélyezett) élelmiszereket. Egy évvel később Patrick Jardin a blogján üdvözölte az új-zélandi Christchurchben két mecset ellen elkövetett terrortámadást, amely 51 áldozatot követelt. „Brenton Tarrant-nak volt bátorsága megtenni, amit én is szerettem volna, de mégsem tettem meg – írta. – Talán nem vagyok elég bátor. Meg hát, van még egy fiam, akinek van egy kislánya, azt hiszem, miattuk nem tettem meg” – írta a blogján, amit egyébként a francia hatóságok rendszeresen törölnek.
Lányáról elérzékenyülten beszél: „Egyre jobban hiányzik. Ahogy múlik az idő, úgy erősödik a fájdalmam.” Továbbra is fizeti a Nathalie telefonelőfizetését, hogy időnként halhassa a hangját az üzenetrögzítőjén.