A Bataclan elleni támadásnak már több, mint száz túlélője tett tanúvallomást, s a következő hetekben még legalább kétszer ennyien járulnak az esküdtszék elé. Az eddig elhangzottak alapján egyértelmű, hogy a 2015. november 13-i merényletsorozat főként abban tér el a korábbi iszlamista terrortámadásoktól, hogy az áldozatokat nem lehet a dzsihadisták által célba vett egyetlen, közös csoportba sorolni. A Charlie Hebdo elleni merényletkor a szólásszabadság képviselőit a meggyőződésük miatt, az Hyperkacher nevű zsidó élelmiszerboltban lévőket az identitásuk miatt ölték meg. A Bataclanban a terrorizmus viszont az egyszerű nézőkre csapott le, s ezt minden tanú a saját egyénisége alapján élte meg, és próbálja feldolgozni.
„Ahány áldozat, annyi november 13.” – így fogalmazott az egyik túlélő, Amandine. Naponta 15-20 túlélő tesz vallomást. Időnként ismétlik egymást, máskor kiegészítik a korábban elmondottakat, de a megéltek felidézése minden tanú esetében egyedi.
Az esküdtszék senkit nem szakít félbe vallomástétele közben, hagyják, hogy mindenki elmondja a történteket a saját szemszögéből, a szemtanúk biztosak lehetnek abban, hogy teljes megértésre találnak a vádlottak jelenléte és közbeszólásai ellenére is. A humánus és empatikus közegben a túlélők egyre bátrabban és részletesebben beszélnek a támadás kegyetlenségeiről és saját belső érzéseikről.
Mindannyian felidézik a vértengert, amelyen át kellett gázolniuk a meneküléskor, vagy amelyben sérülten fekve vártak a mentőkre; hullahegyeket, a sorozatlövések zaját, a sérültek jajgatásait, a vérszaggal keveredő lőpor bűzét, a tátongó sebeket, az ijedt tekinteteket, a halálfélelmet, a düh, a feladás, a bátorság és a gyávaság érzését. Vagy a megkönnyebbülést és a reménykedést. Szinte mindegyikük érez valami bűntudatot amiatt, hogy túlélte a támadást, amelyben csaknem százan életüket vesztették, ugyanakkor éppen miattuk tartják kötelességüknek, hogy az esküdtszék előtt vallomást tegyenek.
Az a novemberi nap valamennyi tanú számára egy laza, könnyed estének ígérkezett, ám életük nyomasztóan meghatározó eseménye lett, amellyel nehéz a szembesülés. Az emiatt érzett végtelen magány szinte minden vallomás vezérfonala. „Azért nehéz, mert az emberek nem tudják megérteni, mit éltünk át. ” – állítja Ludovic. – Mással akarnak foglalkozni, míg mi mindannyian beleragadtunk ebbe.” Edith úgy érzi, hogy a barátait már szinte idegesíti, hogy hat éve csak a Bataclanban történtekkel foglalkozik, nem tud továbblépni. „Csak mi érthetjük meg, hogy ez mit is jelent” – magyarázza Maureen. Joanna sokáig úgy vélte, hogy senki nem fogja neki elhinni, amit átélt, csak a teremben lévők tudják pontosan, hogy mi történt. „A családtagjainknak sem tudtunk úgy beszélni róla, hogy pontosan visszaadjuk, amit átéltünk. Ott akkor a lehetetlenség történt meg” – mondja Pascal.
Valójában olyan magányérzetről tesznek vallomást az esküdtszéken, amelyet sem szeretteik körében, sem a pszichoterápián, sem az őket segítő egyesületek találkozóin nem tudnak maradéktalanul legyőzni.
Vannak olyanok is, akik általánosabb következtetéseket is levonnak. Visszatérő elem a vallomásokban, hogy a három merénylő ránézésre nem különbözött a koncert nézőinek többségétől. Farmert és pólót viseltek, nem volt szakálluk, maszk sem az arcukon, akcentus nélkül beszéltek franciául, és nem tűntek félelmetesnek. Éppen az az ijesztő, hogy külsőre átlagos, szórakozó fiataloknak látszottak, nem megvadult szörnyetegeknek.
„Tervszerűen céloztak és lőttek az emberekre. Vadászokra hasonlítottak, és mi voltunk a vadak. A tekintetük nyugodt volt, ők maguk higgadtak, megfontoltak. Ez a gonosz banalitásának arca volt” – mondja Caroline utalva a Hannah Arendt által leírt kifejezésére. Adolf Eichmann bíróság előtti viselkedését tanulmányozva az amerikai-német filozófus vonta le azt a következtetést, hogy a tömeggyilkos nácik látszólag ugyanolyan átlagemberek, mint bárki más. A koncentrációs táborok túlélői az 1961-es Eichmann-per alatt kezdtek először beszélni arról, mit éltek át, és mibe halt bele sok millió zsidó társuk. A francia társadalom pedig most először szembesül az iszlamista merényletek okozta hasonló szenvedéssel.
Luciana, aki a lányát veszítette el a 2015-ös támadásban, úgy fogalmaz, hogy a tanúvallomások révén ez a per lehetőséget teremt arra, hogy az áldozatok szenvedése és fájdalma is a történelem részévé váljon. A kimondott szavak által a fájdalmukban magányos túlélők nyilvánosan teremtenek meg egy új közösséget. A per ennek a folyamatnak a tere, s az újságírók is ennek a közösségteremtésnek, illetve a lassan formálódó kollektív emlékezetnek lehetnek tanúi.
„Eleinte nem tudtam, mire számíthatok a pertől – fogalmaz Pierre-Sylvain. – Webrádión kezdtem hallgatni a közvetítést, minden egyes tanúvallomás szíven ütött, s azt remélem, hogy a társadalom megérti, mekkora károkat okozott ez a támadás. Idővel az egész egyetlen történetté fog összeállni, egy közös történetté, ami hozzájárulhat az egyéni traumák meghaladásához, mert ezt a terhet ezentúl együtt viseljük mindannyian. Sokan úgy gondolták, hogy ez a per egyfajta befejezése lesz szenvedésünknek. Én úgy látom, hogy ez legalább annyira egy út kezdete.”